Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Mocsár Gábor: Minden időben (Szelei Béla)
ta szent eklésiájukra” és arra is, hogy „egyenlő akaratbul” származott ez a templom, „az közönséges eklésia pénzibül”, de „Isten segedelme által.” A mondat elején a tákosi nemes reformats szent eklésia három jelzővel díszeleg és egy sóhajtásnyival arrébb már közönségesnek neveztetik. Felbukik bennünk a gondolat, hányszor forgathatták meg az agyukban ezek a tákosiak ezt a szöveget, amíg a fogadott mesternek odaadták „képírásra”? De nekünk ez most így jó, így szép, mert vallja a kort, azt a lankadatlan életerőt, majdnem ösztönt írtunk, azt a hitet, azt a szándékot is, amellyel a puritán vallás puritán külsődlegességét gyakorolták. A segedelem szót ma már csak régebbről származó szövegekben olvashatjuk, az ekklézsia használatáig Németh Lászlóra emlékeztet, de ha az egész mondatot, annak belső zengését érzékeljük, közelebb jutunk a bibliás magyarok századok előtti lelkivilágához. Mert végül is számunkra ez a meghatározó. A műemlékekben is meglesni, felfedezni azt az értékteremtő erőt, azt a szellemi tulajdont, ami az alkotásra sürgeti e-késztette eleinket. Lélekben ugyanoda jutunk a / elsőőr sí prépostsági templomból, mint a jaki templomban, vagy a pécsi ókeresztény, a korakeresztény mauzóleumban. Ma már történelmileg is újra kell tanulnunk sokmindent, mert a feledés homálya takarja a majki kamalduiakat. Még szerencse, hogy a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, a soproni főtér a Szentháromság-szoborral, a Mágochy kastély Pácinban, a pécsi dzsámi, a ráckevei görög keleti templom a nehéz idők járására utalnak, ahol irodalmi emlékeink is eligazítanak. Ezeknek a műemlékeknek a köveit a nép hordta össze, a nép művészileg érettebb fiai emelték az oskolákat, a paplakokat, a plébániákat, a kisebb-na- gyobb falusi templomokat; a kis közösségek lelki-ereje csoportosult végül is nagy-nagy egységgé. Még akkor is így van ez, ha a középkori hatalmasságok, a trónhoz közelálló főrangúak magasabb művészi szinten szólaltatták meg a kort, a kor vallási, hadi és emberi érdekeit, mint a pár száz fős eklésiák, ahol mindig is meg kellett nézniük, hova teszik az összegyűjtött garasokat. Egyik barátom meg is kérdezte: miért van az, hogy minden nyáron, most már jópár éve kiállítási téma itt nálunk és igencsak gazdag anyaggal a műemlékvédelem? Nem gondoljuk, hogy az alkotó művészek, a maiak jóval közvetlenebb hatással szerepelhetnének itt? Aztán besétáltunk az oktatási igazgatóság halijába, elszótlanodva, szótlanul szemlélni kitűnő felvételeket. S hogy ne nekem kelljen az indokokat a látvány közvetlen hatása alatt kezdenem, barátom feltett egy teljesen egyszerű kérdést. És a tőmondatos válasz után egy órával már benne jártunk a történelemben, egymást váltogatva feleltünk fel sem tett kérdésekre. Mert a képek, a soha meg nem unható vizua- litás megindították a lélek malmait. Azok pedig megállíthatatlanul őrölnek, ha felöntik a búzát a garatra. f. a. • Könyvekről Mocsár Gábor: Minden időben Gyors egymásutánban jelennek meg a magyar könyvkiadásban az úgynevezett ötvenes évekről szóló írások. Terminológiailag nem tisztázott ugyan, hogy mikor is kezdődtek valójában ezek az ötvenes évek: a kronológus természetesen azt mondja, hogy 1950-ben, de hát a szépírót az élményanyag érdekli, a kronológia az ő számára csak történelmi adalék. Ezért van az, hogy az ötvenes évekről szóló Írások többségében sem szigorú pontossággal behatárolható kezdet nincs, sem általánosan elfogadott „vég”: az időpontokat az egyéni életsorok alakulása terelgeti előre.
