Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Mocsár Gábor: Minden időben (Szelei Béla)
A közelmúltban elhunyt kitűnő író, Mocsár Gábor számára az úgynevezett ötvenes évek kezdete minden bizonnyal 1948. utolsó két hónapjára datálható: akkor lépett rá ugyanis az újságírói mesterség nagyon is rögös útjára. De az ő számára már az 1946-os év is sorsfordító volt: számos más, hadifogságból hazatérő fiatal vagy kevésbé fiatal sorstársához hasonlóan — Lengyel József szavaival élve — „újra a kezdet” következett: lakás nincs, vagyon nincs, munkahely is csak úgy „eszi, nem eszi, nem kap mást” — alapon adódik, a nősülés is elmarad, mert a menyasszony meghal tüdőbajban. Tehát minden együtt van ahhoz, hogy vagy megkeseredett, cinikus ember váljon belőle — vagy megadja magát a sorsnak, és minden későbbi tervét feladva eggyel gyarapítsa a „hőkölés népének” akkoriban különösen nagyszámú seregét. De nem így történik: ez az egészséges életszemléletű, az élet legapróbb örömeinek is nagyon lelkesedni tudó fiatalember nem adja meg magát ilyen könnyen: jobb híján pénzbeszedő lesz a villanytelepen, mert hát valahogy el kell kezdeni, majd lesz ennél jobb foglalatosság is. Lett is: hamarosan vissztérhetett az eredeti szakmájához, és műszaki rajzolóvá léphetett elő ugyanazon a munkahelyen. Ez a „karrier” egyelőre tökéletesen ki is elégíti az ambícióit, mert sikerélmények is akadnak szép számmal: jó barátokra, csinos lányismerősökre és a körülményekhez képest jó fizetésre tesz szert ebben a nagy cívis városban, és mindehhez hozzájárul az általa 1948-ban megszervezett „fürdőbál” sikere is, mi kell még egy huszonéves fiatalembernek? Talán egy csinos és hűséges feleség? Nos, azzal még várni kell, mert az Élet közbeszól: tetszik, nem tetszik, az újságírói pálya felé tereli ezt a sorsával nagyon is elégedett fiatalembert az akkortájt már egyre balosabb nézeteket valló városi vezetés — 1948-ban kerül a helyi Néplaphoz — és élete hátralévő negyven esztendejében már meg is ragad az újságírói pályán... Hogy micsoda negyven esztendő is volt ez, azt most már a maga teljességében soha nem fogjuk megismerni, mert a leghitelesebb szemtanú: maga az író a közelmúltban eltávozott a magyar írótársadalom egyre fogyatkozó jelentős egyéniségeinek a sorából. Ez a szatirikus hajlamú, jó humorú ember a Pávatoll, az Égő arany, a Gyémántper, a Sziklából víz és sok más kitűnő könyv szerzője — három kötetre tervezte az önéletrajzát, ám ebből sajnos csak kettő készült el: az „ ... eleitül fogva”, amely a gyermekkort, az ifjúvá serdülést, a katonáskodást és a hadifogság gyötrelmeit mondja el, és a második kötet, a Minden időben, amelynek története a szerző életének újabb tizenegy esztendején ível keresztül (1946—1957). Ennek a tizenegy esztendőnek a sommás minősítése szinte lehetetlen, legalábbis nagyon nehéz: akármilyen jelzőt is írnánk le róla, elkoptatottnak, agyonhasználtnak tűnne. Mocsár Gábor nagyon jól tudja: erről a tizenegy évről nagyon sokan és nagyon sokféleképpen szóltak már, ezért igen csak igyekeznie kell annak, aki újat akar mindani róla. Nyugodtan állíthatjuk: a szándék sikeres volt. Olyan megfigyeléseket, olyan adatokat, élethelyzeteket állít az olvasó elé Rákosinak Sztálinhoz intézett, hadifoglyokat visszakérni szándékozó levelétől kezdve a sokáig agyonhallgatott, még ma is csak szűk körökben ismert 1953-as Hruscsov-beszéd egyes fontos elemeinek a bemutatásáig, amelyeket nem lehet izgalom és feszült várakozás nélkül végig olvasni. Az emlékezet sokszor pontatlan és ismétlésekbe bocsátkozó, de az efféle elmarasztalásokat megelőzendő szándékkal maga az író közli az olvasóval a kérdéses esetek elmondása előtt „ ... nem tudom már pontosan”, „ . .. nem emlékszem már pontosan” — és a hálás olvasó már is felmenti az öregedő, sokat próbált szerzőt a krónikási hitelesség és a történelmi pontosság igényének „következetes” elhagyásának vádja alól. De még ezek a szászszázalékig hitelesnek nem tekinthető visszaemlékezés-töredékek is sziporkázóan szellemes stílusban íródtak, azt bizonyítva, hogy feladni sohasem lehet, még akkor sem, amikor száz emberből kilencven úgy érezné: nincs tovább. Mocsár Gábor a sok viszontagságot átélt, sok munkahelyen és sok településen megforduló íróink közé tartozik. Arról, hogy hány állandó lakóhelye is volt az életében, csak hozzávetőleges adatot iközöl: „...harmincnál abbahagytam” mondja a számolgatás lehetetlenségéről. Újságot szerkesztett itt is, ott is: Debrecenben éppúgy, mint Győrben vagy Szegeden, és amikor 1950-ben a Szabad Nép szerkesztőségébe helyezik, úgy érzi: most már véglegesen is az Élet napos oldalára került. Nem így történt: hiába lett tagja a szerkesztőbizottságnak — ami az idő tájt miniszterhelyettesi privilégiumokkal járt —, hiába tartott ki hűségesen, olykor az életét is kockáztatna a szerkesztőségben az októberi vihar legviszontagságosabb napjaiban: a párt új lapjának szerkesztősége nem tart igényt a további munkájára. Más ember az ő helyében vérig sértődne, és jogorvoslást keresve szaladgálna fűhöz-fá- hoz: Mocsár Gábor nem így tesz. Q nem alázkodik meg, nem kér protekciót, de nem hivatkozik az október végi helytállásra sem.Inkább visszamegy a cívisvárosba Kos- suth-naptárt szerkeszteni és az újságírást újra kezdeni... 91
