Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Tamási Áron: Ördögölő Józsiás

a népségben, hogy egyénenként, családonként, erkölcsiekben, testben és lélekben a végsőkig kínozva teszi tönkre a hatalma alá gyűrteket. Ezt a gyű- rést nem éreztette itt egyetlen szereplő sem. Pedig Réti Árpád., Solymosi Tibor, Simon Mari, Csonka Anikó, Fésűs Tamás, Németh László, Kőszáli Ibolya, Balogh András, Pálfi Zoltán, Sziki Károly — drága mulatság őt ilyen szerepkörre használni! —, Blaskó Balázs, Korcsmáros Jenő, Mikula Sándor, Várhelyi Dénes, Megyeri Zoltán, Győrvári János, Kiss László, Utes József, Horváth Ferenc, Szabó János és Fehér István akkora színlapot töltenek meg, mintha egy nagy Shakespeare-dráma színrehozatalára edzenék ezt az egri színjátszó társaságot.

Díszlet és jelmez Koós István érdemes művész, a koreográfia Novák Ferenc érdemes művész munkája. Mindketten kitűnően összehangolt látványt irányítottak. A zenét Szabó Viola és együttese szolgáltatta, a meseszerű falusi idill, a szelíd vigasság hangulatát ízléssel erősítette.

Amikor a néző kielégítetlenül, csaknem csalódottan távozik az éjfél felé húzódó éjszakában, a vár romantikát, művészetet, mélyebb gondolatokat is ébresztő környezetéből, felbukkan az ólálkodó kíváncsiság: most már egyre izmosabb, mennyiségi és minőségi tekintetben egyre erősebb ez a társulat, hát miért nem kapunk végre a Lócsiszár mértékéhez mérten is olyan drámát, színjátékot, netán magyart is, mait is hozzá, amely azt igazolná, hogy ez az egri műhely túllépett a kezdeti nehézségeken? Meddig tart a kezdet?

BACCHUS

Nem tévedés, nem nyomdai hiba: Bachus ennek a XVII. századból való komédiának a címe, amelyről annyit még feljegyez a régi kézirat: „Játszatott Sátoraljaújhely mezővárosában, Első Remete Szent Pál szerzetének gondviselése alatt nevelkedő s tanuló ifjúságiul T. P. Borss Dániel professzorságában. 1765-ik esztendőben, farsang utolsó napján.”

A szerző ismeretlen, nyilván a tudós atyák akkor nem vállalhatták a szerzőséget, mert a szabadszájú komédia nem igen fért össze akkor sem a jámborsággal, főképpen az nem, ahogyan itt az istenek világáról beszélnek. Egyáltalán az istenek egymásközt: mennyi féltékenység, mennyi alantas tulajdonság, mennyi viszály. A komédia írója nem lehetett holmi nagyot akaró dilettáns, hiszen kitűnően kezeli a nyelvet, jól ismeri a színpadot, a párbeszéd szerkesztésének szakmai titkait, tökéletesen verzátus-otthonos a mitológiában és ami a legfőbb: kitűnő humora, jellemző készsége és pszichológiai felkészültsége jól elénk penderíti az apa-fiú-harcot, ami az öntelt Bachus és a hatalmára, tekintélyére féltékeny Jupiter között az adott pillanatban kitört.

Bachus — így is mondják a színészek ilyen csapottan, a magyar szájformájához szigorítva a borgőzös Bakkhosz isten nevét — duzzog abban a párbeszédben, amelyet nemző-atyjával, Jupiterrel folytat, ígyen: „Mhü — igen jól lakott babbal Jupiter, hogy ily nagy zöngésvei mendereg (mennydörög). Félek, hogy csattogása tüzes menkövekre ne fakadjon és Phaetonnal egyenlő sorsban vagy Ikarussal ne keverjen.”

És Jupiter fakad és nemcsak mennydörög, de villámainak egyikével úgy fenékbe sújtja Bacchust, azaz Bachust, hogy az isten Eskulápius se tud rajta segíteni. A „jádzás” végén Bacchusnak meg kell halnia, isten-fiasága ellenére. Hiába jajveszékel érte Ariadna, a mindent eltűrő feleség, hiába szidja alja-valakinek Berta, a nagyszájú szolgáló, hasztalan jönnek elő Neptunus, Mars, Pluto, Apolló, Mercurius és a bácsulásra-csábításra mindig is hajlamos Venus; a főisten, a gazda mégis csak Jupiter és a végső szó, végső soron mégis csak az övé.

87