Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Tamási Áron: Ördögölő Józsiás
Nem tart három fertály órán át ez a kedves bolondozás, amit a színész. Szatmári György rendezett az utca közönségének, a vár feljáratánál, a Dózsa György téren. Még az is kezére játszott, hogy a „jádzó” térség mélyében éppen egy borozó ajtaja nyílik, ahonnan a kóstoló polgárok zavartalanul lépnek ki, majdnem az előadás közepébe. Egy kis zenekar a fa alatt — Szabó Viola vezeti —, egy létra a kis tér közepén a mennyből dörgő-villámló Jupiter nagy tekintélyének az elhitetésére; az asztal Bacchusnak és a boroskan- csóknak —, a játékba belefeledkező közönség máris benn van a kancsalul idefordított mitológiában. De ez a görög-latin mesevilág magyarba is van mártva, ízes kiszólásokkal. A kor ízlése által meghatározott szabadosság azt a századot is jelzi, ahol a középkori gondolatvilágot már átszőtte az ókor irodalmának, művészetének ezer hatása. Ez a kettősség még a szerzetesek által vezetett iskolákban is vaskos tréfákat tett lehetővé. Olyan mondatokat, amikből kitetszik, hogy a tekintélyt csipkedő kiszólások alkalmasint irányultak is lehetnek. Mit tudni, ki, miért is nevetett akkor, ott, Sátoraljaújhelyben, 1765- ben? A nevelt és tanult diákok kikre gondolhattak, miközben a mitológiai helyzetekben forgolódtak? A rendező a Bacchust és a hozzá felhasznált egykorú jeleneteket jövedel- mezően-hasznosan ötvözte hangos-zajos, kellemesen bizsergető komédiává. Az utcán a harsányság a hajdanvolt vásári stílust idézi, de a témát is megemeli a hang ilyetén hordozása. A bortól felajzott ember nagy kitárulkozását, öntudatát, olykor vakmerő tetteit a mondatok hangereje is bevezeti. A rendező karmesternek csak be kell intenie és megy a játék. Megyeri Zoltán és Solymosi Tibor tele szájjal folytatja a kedves hazudozást Occiden- tális és (Mentális alakjában, hogy aztán rátérhessen mindenki Bachus villámtól sújtott fenekének a gyógyításához. Jupiter itt szakállas, kalapot hordó, pipázó, kaftános valaki (Solymosi Tibor alakítja) és úgy áll a létra fokán, mintha csak véletlenül kérne részt a mulatságból. Bacchus szélesebb, mint hoszabb, füle mellett nagy szőlőfürtök lógnak és amikor a fővillám a fő-visszaszólásért eltalálja, elkezdi azt a commoedia del’arte-t, aminek oly szívesen tapsol az utca embere. Kocsis György megint bebizonyította, hogy az egyik legsokoldalúbb művésze a színháznak; sose lépi túl a szerep határát és kitűnő ütemérzékkel, jó tartott ritmussal írja elő, mi is történjék körülötte. A fába szorult férget kell megjátszania Ariadna alakjában Kőszáli Ibolyának, mert kapkodnia kell Bachus érdekében, fűhöz-fához, mint Bernát- nak a ménkűhöz. (No, ahhoz nem nyúlt!) Nemesházi Beatrix bírta szusszal, ahogyan a gazdájával „dicsérték” egymást. Az istenek meg a szolgák váltva-követték a szólítást, hiszen az istenek és a szolgák egyaránt az emberért, az ember körül forgolódnak. Máskülönben mi értelme is lenne egy ilyen komédiának? Az Agria Játékok ’89 legderűsebb pillanatait itt éltem át. Nemcsak a friss szellemű játékosságnak, a kitűnő rendezésnek örültem, hanem annak is, hogy a színészek játszadozó embereknek érezték magukat. Szembenéztek a karnyújtásnyira álló közönséggel, olykor azt sem leplezve, mennyire figyelik egy-egy mondat, egy-egy gesztus, vagy a játékban bekövetkezett fordulat hatását. Itt a feladaton túl valami többet is adtak. Nem áttételekben, nem aktualizálásban gondolkodtak, nem teljesítettek külön küldetést, nem keresték a zsöllyében ülők kegyét, de kellő tisztelettel egy elmúlt történelmi korszak emberei iránt, idézték azt a szellemet, amit az akkori Európa hazánkban is őrzött. Ma már talán megmosolyogják a szakma emberei, hogy a szerző a színpadi instrukciókat latin nyelven adta, ám ugyanolyan frappánsan fogalmazva, 88
