Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - TUDOMÁNY - Pécsi István: Barguzini napló

Töprengett, aztán megfogalmazta, hogy az antropológiai jelek az északi, nord típusról tanúskodnak, méghozzá egyértelműen.

Aztán folytatódott az egyre izgalmasabb azonosítás.

— Ez egy körülbelül hatvanéves férfi. Mivel vizes földben feküdt, a valamikor világos haj megmaradt. A homlokon, a koponya oldalán hátrafelé hajlott, s a fül fölött kissé göndörödött. Fiatalkori törés miatt az orr bal oldala aszimmetrikus. Egyébként hosszú és keskeny. Alatta bajusz érzékelhető. Az állkapocs hosszú, keskenyedő. Magassága 170 centiméter volt. A váz középerős személyiségre utal. Valamilyen trauma következtében a két térdkalács meninhuszai eltörtek. Ennek következményeként 15 fokra korlátozódott a térd mozgása. A tbc miatt a nyakcsigolya erősen károsodott. Halála előtt kemény fájdalom gyötörte.

Ezután első hallásra meghökkentő mondatok sorjáztak.

— Szinte egyértelmű, hogy itt nyugszik Mihail Karlovics Kuhelbeker. Az abszolút bizonyossághoz korabeli leírásokra, illetve ábrázolásokra, festményekre lenne szükségem.

Hamarosan hozzák ezeket is, s már nincs semmi kétség.

Így vélekedik a leningrádi Alekszej Burajev, a clevelandi Bruce Latimer és Clayd Simson is.

A hír futótűzként terjedt.

A helybeliek először megdöbbentek, aztán az érvek hatására fejet hajtottak a nem mindennapi hozzáértés, a ritka szellemi bravúr előtt.

Ezeket a perceket én sem felejtem el soha.

Ezt a rendkívüli embert nem érdekelte az elismerés, közölte, hogy ő csak a dolgát végzi, de örül annak, ha ezzel másoknak is segít.

A gratulációkat elhárította, s már indult volna tovább.

Ekkor azonban megállítottam. Nem véletlenül, hiszen belémhasított a felismerés. — Te jó ég, ha ez így van, akkor innen néhány méterre találjuk meg Petőfit.

Cinkosan rám nézett:

— Gyere csak velem, de ne szólj senkinek, mindjárt láthatod a fogrendellenességet.

Siettem utána, s jött a többi magyar is. Valamennyien sejtették: ez lesz a második, az előbbinél is nagyobb szenzáció.

Mélyítették a gödröt, kibontakozott az egész alak.

Hiába parancsoltam vissza a könnyeket, győztek felettem.

Nem voltam egyedül.

Egyelőre őriztük a titkot, s visszatértünk az előbbi helyre, ahol már népes stáb tartózkodott.

Életrajzi adatokat emlegettek. Megtudhattuk, hogy az egykori gárdahad- nagy, flottateoretikus részt vett az 1825. december 14-i dekabrista felkelésben, amelyet eltiport a cári önkény. Lázításért a Péter-Pál erődbe záratták, majd nyolcévi száműzetésre és örökös szibériai tartózkodásra ítélték. A csitai bányákban dolgozott, s csak 1831. július 10-én rendelték Barguzinba, ahol 1859. szeptember 29-én bekövetkezett haláláig élt. Nem tétlenül, nem letargiába süllyedve, hanem tevékenyen munkálkodva környezete javára. A falusiakat — igazi népművelőként — a szántás-vetés, az állattenyésztés, a halászat fortélyaira oktatta. Feltérképezte a táj folklórját. Tapasztalatait Bajká- lon túli vázlatok című munkájában rögzítette, ö volt az, aki harcolt az első általános iskola megnyitásáért. Emellett gyógyította a rászorulókat, vonzotta a kultúra is. Színházi előadásokat szervezett. A Morokov-testvérek Eliaszov ál72