Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - TUDOMÁNY - Pécsi István: Barguzini napló
tál feljegyzett emlékezése szerint kötődött Petőfihez, példát mutatva neki is arra, hogy a legmegrázóbb helyzetből is létezik kiút. Csak lassan fogjuk föl, mi történt. Nem tévedtek hát a városka öregei. A korábbi tanácselnök már 16-án jelezte, hogy ez az emlékmű nem az igazi hantra települt. Ezzel tisztában voltak a burjátok, de arról fogalmuk sem volt, hogy a valódit merre kutassák. S akkor majd tizenháromezer kilométerről idecsöppen valaki, aki hirtelen fellebbenti a titkok fátylát. Valaki, aki nem tart igényt hálára, valaki, aki akkor is háttérbe húzódik, ha övé az érdem. De sokan tanulhatnának tőle ... Másnap reggel — ez volt az első kiegyensúlyozott ébredésünk — aztán kapcsolatot teremthettünk a világgal. Vége a zártságnak. Rádiósunk, Lajos velünk együtt örvendezett székes- fehérvári kollégája hangjának, s továbbíthatta az első üzeneteket otthonlévő rokonainknak, hozzátartozóinknak, barátainknak. No, persze csak beosztva, módjával, mert az összeköttetés bármikor megszakadhatott. Rövid tudósításokat is küldtünk már. Néhány mondatba tömörítve a lényeget. Hazai hangok vidítottak minket. Nagyrédéről visszajelzett — közvetítéssel — Morvái Ferenc, a vállalkozás finanszírozója, a Megamorv Petőfi-bizottság alelnöke. Gratuláltak az amatőrök. Japánból, Ausztráliából, az Egyesült Államokból. Csak a távoli hazából felejtettek el üdvözölni minket. Rosszul esett, de nem fájt. A múló csalódottságért kárpótoltak bennünket a tőlünk tizenhárom- ezer kilométernyire kimondott magyar szavak. Izük, zamatuk továbbrezdült mindnyájunkban ... Következett a jó értelemben vett konkurenciaharc. A vérbeli újságíró — többek között — szemfüles, élelmes. Olykor a túlzott korrektség kárára is. Megfogadtuk, hogy lakónikus tudósításainkat egyeztetjük egymással, s a csoport pillanatnyilag otthon lévő vezetőjével is. Azt hiszem — szóvivőként — joggal háborogtam, amikor nem mindenki maradt hű ígéretéhez. — Kicseleztek... — füstölögtem, háborogtam. Kiszely professzor bölcsességére, derűjére gondoltam, s eszembe jutott Gárdonyi Géza — óh, de messzi innen Eger — ironikusan okos, megjegyzése: rang és cím — selyemnyakkendő a csontvázon, s máris mosolyogtam önmagámon. Egyébként is: a jelen indulatait aranyozott keretű képekké szépíti majd az emlékezés. Ha hazaérünk. Rögvest mellbevágott a kérdés: vajon mikor... ? Tartósan bosszankodtunk viszont a honi reakciók miatt. Megtudtuk: információk híján a hitetlenkedők, a maradiság vértezeté- ben hadakozók hangoskodnak. Bár töltenének két hetet itt, ahol az idő mutatói nem előre, hanem visszafelé cammognak. Elképesztő egykedvűséggel. Sebaj, majd „postázzuk” a tengernyi tényt. Azokkal aztán birkózhatnak. Kinn a temetőben folytatódott — méghozzá napokon át a részletes azonosítás. 73
