Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - TUDOMÁNY - Pécsi István: Barguzini napló
Arra is rádöbbentem, hogy félreérthetetlenül egybevágó közvetett bizonyítékainkkal nem érünk el semmit, ha nem akad egy mecénás, aki milliókat fordít arra, hogy fellebbentse a rejtély fátylát. Áprilisban — a már említett Zahemszky László irányításával — indította az első, négytagú gárdát. Ez a kollektíva nemcsak az engedélyek zömét szerezte meg, hanem találkozott azzal a Moszkvában élő Jurij Vinokurral, akinek nagyapja egykor ismerte azt a magyar forradalmárt, akit becsült, akire felnézett, akiről tisztelettel szólt a kamaszodó fiúnak. A fogékony gyermek tudatába nemcsak a személyiségrajz ivódott be, hanem megjegyezte az any- nyiszor megmutatott sírhelyet is. Ezek után természetes, hogy repülőre ültették, s magukkal vitték a túlontúl messzi járásszékhelyre, arra kérve, hogy ott pontosítsa tájékoztatását. Nem vagyok abban a titkok sorát őrző temetőben, ha a láncszemek nem kötődnek egymáshoz, ha nem alakul ki olyan team-munka, amely az elkerülhetetlen zökkenők ellenére is a nem mindennapi siker forrása lett. A kecskeméti tévések már tizedikén utaztak, elsősorban azért, hogy felmérjék a terepet, megteremtsék a nélkülözhetetlen feltételeket, hogy fogadhassanak bennünket, nyomon követve a nagyszabásúnak ígérkező vállalkozás minden lényegbeli mozzanatát. Elkísérte őket az adottságokat jól ismerő Szirti László is, aki nem először járt már a távoli országban. A többiek tizenharmadika reggelén hét órakor gyülekeztek a Ferihegyi I-es számú repülőtér várócsarnokában. Aztán búcsúzni kellett a feleségtől, a rokonoktól, a baráttól. Kánikulában landoltunk Seremetyevón, ahonnan busszal mentünk át Vnukovóra. Átfutottunk a metropolison. Elbűvöltek az igézőén szép, a gonddal ápolt, a múltat idéző épületek. Tetszett a mindenütt fellelhető idegnyugtató zöldövezet, de riasztottak a monstruózus, az egymástól semmiben sem különböző, jellegtelen lakóházkolosszusok. Érveltünk, magyaráztunk, s közben észrevétlenül is összeszoktunk. Akaratlanul is egybevetettük a magunk rigolyáit; a másokéval, s kimondatlanul is hittünk abban: boldogulunk majd. A hangulat töretlen maradt az Ulan-Udéba ívelő kilencórás úton is. Érzékeltük és toleráltuk az apróbb kellemetlenségeket. Kínzott minket a szomjúság, de nem kaptunk sem elegendő ásványvizet, sem üdítőitalt. Végül leszálltunk, s bepakoltunk abba az Ikaruszba, amely „mindössze” tizenegy óra alatt döcögött el Barguzinba. Rázkódtunk, zötykölődtünk, de közben a számunkra meglepetéseket tartogató temetőről diskuráltunk, ahol legalább két hetet töltöttünk. Remélhetőleg összhangban ... Az a 17-i, hétfői nap úgy indult, mint a megelőző. Nem számítottunk semmiféle szenzációra. Tisztában voltunk azzal, hogy kizárólag a türelem, a higgadtság, a módszeresség segít át bennünket az ilyenkor adódó buktatókon. Rádiósunk nyugtalankodott, mert megint kimerült akkumulátort kapott, s velünk együtt idegesítette az, hogy képtelen kapcsolatot teremteni az innen nagyon távoli hazával. Kibandukoltunk a temetőbe, s 8 órakor munkába lenültek az ásók. A száműzöttek parcellájában, amelyet a pravoszláv és a zsidó szakasz határolt, újabb csontmaradványokra bukkantak a munkások. Dr. Kiszely István hűséges kísérőjeként — tőle elleshettem tanulni szerénységet, emberséget, toleranciát, bölcsességet — természetesen ott voltam a bontás minden mozzanatánál. A nemzetközi hírű professzor fokozott érdeklődéssel figyelte a kiemelt koponyát. 71
