Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord
PÉCSI ISTVÁN Az utolsó akkord Figyellek benneteket, s közben peregnek a képek. Valaha azt hallottam, hogy törvényszerű ez azoknál, akik távozni készülnek, akiknek menniük kell. Szólni már nem tudok, de figyellek titeket. Anatol, amikor rád tekintek, azok a szörnyű napok, hetek, hónapok jutnak eszembe. Az az esküvő. A Szent György-templom. Ridegnek, taszítónak, vészjóslónak tűnt számomra. Mosolyogtatok, gratuláltatok, ölelkeztünk, ám közben bensőtök félreérthetetlen jelzéseit fogtam. Féltettetek, aggódtatok miattam. Antonyina ragyogott. Keserűség gyötört. — Elérte célját. Megkaparintott. Elrabolta szabadságomat, nehezen viselhető, de nélkülözhetetlen magányomat, mindig szomjúhozott függetlenségemet. Üristen, mit tettem, hogy egyezhettem bele ekkora őrültségbe? Mi lesz ezután? Ott sürög-forog majd körülöttem. Irtóhadjáratot indít szokásaim, beidegződéseim ellen. Tehetségtelen kispolgár. Mit keresett ez a konzervatóriumban? Valószínűleg olyan akaratgyenge ütődöttre vadászott, mint én vagyok. Belebóduít a tanárába? Miért nem döbbentem rá, hogy ez szinte törvényszerű. Bedőltem a hódolatnak. Megijedtem fenyegetéseitől, önkezével vet véget életének? ö, Pjotr, hogy hihetted el ezt az ostobaságot Onagysága hidegfejű átlagnő. Kétségkívül jó pszichológus. Feltérképezte lelki alkatod, s elkezdte a rohamozást. Kitartóan, rámenősen, temperamentumosán. No, öreglegény, ezért aztán kemény árat fizetsz. Es, hogy magyaráz: — Ne nyugtalankodjatok, vigyázok én a Drágámra, a Mesterre. Az a dolgom, hogy árnyéka legyek, hogy valamennyi óhaját, kívánságát teljesítsem. Most már aztán komponálhat háborítatlanul. Értő támogatója, segítőkész kritikusa, hétköznapi múzsája lehetek ... Ö, ez már sok. Szerencsétlen figuraként vergődöm. Katasztrófát idéztem elő. Te félszeg, szerény, udvarias, mafla álmodozó, ekkora tévedést, hogy követhettél el? Mindezt azért, mert szikrája sincs benned a határozottságnak, e keménységnek. Balekká váltál, hiúságod áldozatává degradáltad folyvást rakoncátlan, különc, másságra született, rendeltetett lényed. Rögvest odavághattad volna: — Kislány, ne kísértsen! Válasszon magának valakit korosztályának tagjai közül. Engem azonban kerüljön! Maga nem belém, hanem a hírnévbe szerelmes, maga Csajkovszkij asszonya szeretne lenni, bevonulva ezzel a zene történetbe. Maga csillogásra, fényre, dicsőségre, ünneplésre vágyik. Ebben része lehetne mellettem, de lássa be, hogy afféle hozsannázás hidegen hagy. Idegesítenek az estélyek, a fogadások, a bántó közhelyek. Sajnálom az erre tékozolt időt. Hagyjon békét. Próbáljon másutt szerencsét! öngyilkosság? Ugyan kérem, ön nem bomlott agyú, nem zaklatott típus. Igaz, a csalódottság pillanatnyilag megrázó, megszégyenítő. Ettől függetlenül gyorsan kiheveri, s hamarosan kivetheti hálóját másra. Maga vérbeli sznob. Egyszer majd egy kistelepülésen, a helyi értelmiségi, földbirtokosi szalonokban azzal dicsekedhet: ismert, oktattam, talán kedveltem is. Ez a határ. Ennyi és nem több. Predesztinációm az, hogy elégjek, s nem az, hogy kisgyerekekkel bíbelődjem. A Terméstet nagy törvénye rám más regulát szabott. Vegye tudomásul, nem bilincselhet le senki.
