Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord

Ehelyett tétováztam, megsajnáltam, behódoltam a belém nevelt buta reflexeknek. Családi idill, nyugalom, béke. Oázis a zűrzavarban. Rendszeres étkezés, reggeli, ebéd, vacsora, hitvesi csókok, munkára ihlető buzdítás. Legyél azonos a milliókkal. Hízzál, szürkülj, azonosulj a csodával. Végtére is tetszik neked ez a buta libácska. Soha nem nő fel hozzád, de nem is kívánod azt. Bolygóddá kicsinyül, s ez azért nem akármi!

Ez volt a kispolgár utolsó, de tragikus rezdülése. Nem jöttem rá. sőt felvillanyozott. Fecseg, fecseg, s lassan megőrülök.

— Berendezkedünk ... Örököltem egy kis vagyont. Eladjuk, s aztán meg- vehetjük a bútorokat... Később jön a baba ...

Hát ezt nem. bírom hallgatni. A legszívesebben elrohannék. Igen ám, de pipogya alak vagyok. A félcselekvések robotosa. Bárgyún nézelődöm, mosolygok, üdvözlöm a vendégeket, s hagyom ezt a szörnyű perszónát, leendő rabszolgatartómat beszélni, révbejutottan pöffeszkedni. Ügy érzem megtébolyo- dom. Fázom a döntésektől, pedig ezek órája érkezett el.

Bámulnak, mit se törődve azzal, hogy bűnrészességgel vádolom őket.

— Szólhattatok volna! Régesrég feltérképeztétek karakteremet. Ha visszarántotok, nem vár rám ilyen iszonyatos kátyú. Hogy evickélek ki ebből? Káték, Kotek, miért nem riadóztattái.

— Lépj vissza! Tág tér nélkül megfulladsz. Ott van Bob, a testvéred fia. Vasárnapi pótapa lehetsz. Beléplántálhatod egyéniséged kincseit. Ráadásul amit adsz majd, visszasugárzik rád.

Meckné se intett:

— Legyen észnél! Ne dőljön be! Magának nyűg minden szoros kapcsolat, ön képtelen alkalmazkodni. Járomba hajtja a fejét, ám később fellázad, s katasztrófa árán is kitör. Személyiségét károsítva.

Némák maradtak, bájologtunk, pedig mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy mi következik. Valósággal lehengerelt. Csacsogott, zümmögött, du- rúzsolt, azt remélve, ágyba vonszol. Az agyam szinte szétpattant. Miként mondjam meg neki, hogy elegem van belőle. Eresszen el, hadd meneküljek. Méghozzá minél messzebbre, hogy elfelejthessem ezt a rémes sztorit. Vívódtam. Közöljem vele, hogy hibáztam, helytelenül ítéltem meg mindent. Egyszerűen utálom. Nem bűvül már valaha simogató szőkesége, vérem se pezsditi sudár termete. Férfivá aligha varázsol, akkora a taszítóerő. Vergődtem. Magam ostoroztam. Szerelmeskednünk illene, de nem megy, mert számomra abszolút idegen. S njég magyarázkodjam, hogy meg ne sértsem. A kimerültség altatott el. Előtte fáradtságra, levertségre hivatkoztam. Nehezen fogadta el. Aztán felszínre vetődött a kínos igazság. Még ennyi esztendő után se emlegetem szívesen. Bob, neked elmesélem, átfutottad a június huszonharmadikán haza írt levelet is. Megértetted, nem kérdeztél.

Hazudnék, ha azt írnám neked, hogy nagyon boldog vagyok, és teljesen megszoktam új helyzetemet. Egy olyan borzalmas nap után, mint amilyen július 18. volt, és az azt követő lelki gyötrelmek után nehéz magamhoz térnem. Nagyon szenvedtem, amikor láttam, mennyire le voltál sújtva miattam. Amikor elindult a vonat, sikoltani tudtam volna és zokogni. Egyetlen vigaszom, hogy feleségem nem értette vagy nem vette észre rosszul titkolt boldogtalanságomat. Ö egészen boldognak és elégedettnek látszott mindvégig. Tisztáztuk kölcsönös kapcsolatunkat, azt, hogy csak testvéri szeretetet várhat tőlem. Mindenbe beleegyezett. Neki csak arra van szüksége, hogy dédelgessen és vigyázzon rám. Teljes szabadságomat megtartottam.”

Nem vagyok stílusmüvész, így aztán kissé faramucira sikeredett a fogalmazás. Persze, az is slampossá formálta a mondatokat, hogy a lényeget úgy

29