Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Forog a színpad
mat, amit a zengő hangú lírikus hozzáadott a magyar irodalomhoz, lírához, a magyar nyelv zenéjéhez, benne legyen. A Tóth Árpád-féle szövegeket, kitalációkat, a Debrecent és általában az esti órák, az apró lumpolások légkörét visszaidéző vers- és levélszövegek alkalmat adnak arra, hogy nosztalgiára hajló hangulatba boruljunk, és csak a szép szavak zengését a pillanatnyilag feltámadó érzéseket vetítsük vissza a korra, melyben T. Á., azaz Pádi, azaz Torpedó bácsi tüdőbajban pusztult el, viszonylag igen fiatalon. De azért annyira gazdagon még, hogy szétszórja ötleteit, hangzatait, gondolatait, sejtéseit. Epres és Kocsis együtt mesélik el a bemutató után feltett kérdéseinkre, hogy ez a színházi este még a pályakezdés igencsak elmosódó éveiben gyökeredzik; akkor, szegedi álmodozások közben hitte Kocsis György, hogy Pádi igazi pódiumműsort jelenthet. Mert a versekben mindenütt ott lobog az egyéniség, az a varázs, amely a színpadon, a pódiumon egyaránt varázslattá alakítható át. Később, baráti beszélgetések közepette kerekedett, változott, alakult a forgatókönyv, „a szüzsé”, míg eljutottak a fényévekkel számoló, panteisztikus csillaglátomásig, amely olyan szépen köszön vissza nemcsak Tóth Árpád költeményeiből, de Kosztolányitól is. És egyáltalán, a századelő hangulatvilágából. Abból a korból, amikor — úgy tűnik — a hazai szellemi élet nemcsak loholt az európai minták, példakép után, hanem be is érte azokat. S ha Adyt és Babitsot az alkalom kapcsán csak félve említjük, azért van, mert végül is csak egy színházi estéről szólna beszámolónk. Olyanról, ahol az ifjonti lelkesedés, a költészet varázsa elkap két-három tehetségest, mint esetünkben a zenét szerző, akkor még egyetemista Ürmössy Lászlót és a ma közreműködő zeneszerzőt, Kátai Lászlót is, még hozzájuk a koreográfiát előmunkáló Kelemen Mártát — mert ebben a pódiumműsorban az akrobatikus mozgás és tánc jelentős eleme a játéknak — és íme, megterem a gyümölcs: január óta ez a legegységesebb produkciója a szinháznak, színvonalában pedig a szöveg és a megszólaltatás eleganciája okából kétkedni sem illik. A zenés részeket inkább Kocsis György vállalta fel, s ezzel nemcsak új oldaláról, képzettségének stabil alapjairól értesít bennünket, hanem azt is megtudjuk tőle: a zenei és versritmusok nem kívülről vezérlik őt, szemléletének fontos kifejeződése. Aki végighallgatta Kocsist, Eprest, Kátait — hiszen a zenész nemcsak zongorán, együtténekléssel, de még zenei szövegekkel is dúsította a harmóniát —, azoknak felködlik a kérdés: hogyan is lehet ennyiféle versből, ennyiféle hangulatból, kuplészerű mondatok után, a mindenség titkait kutató strófákat, ritmusokat, rímeket, alliterációkat, asszociációkat, hangzati és tudatos szellemi kancsalságokat így összerakni-összeszerkeszteni? Válaszunk: hallgassa végig ezt az egy órát a kétkedő. Kitetszik bárki számára, hogy a míves mondatok mögött ugyanolyan míves gondolatok lobognak, és akinek füle van a hallásra, az az indító lüktetésből kihallja, felfogja, hogy a fiatalok ragyogóan ráéreztek arra a hjányra, ami rajta ül mai irodalmi és színházi életünkön: az a „fentebb stíl”, vagy az ember méltósága nem kap manapság megfelelően helyet szellemi köztereinken. És itt külön kellene foglalkoznunk ezekkel a szerepekkel, szövegekkel, amiket Epres Attila font csokorba. Van itt harsányság is, a hangulatoknak felfokozott lüktetése, hiszen a színpad akciót kíván, azt a mozgalmasságot, ami minden pillanatában meglepetéssel szolgál. De érzékenyen szőtték bele ebbe a sokszínű esti mulatozásba a művészek az Isten törött csellóját, amelynek első négy sora annyira jellemzi Tóth Árpádot: „Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. / Olyan vagyok én ebben a világban, / Mint az a gordonka, amelyet láttam. / Egy szép úri szobában, a sarokban”. Mennyi magányos fájdalom sír fel ebben a panaszkodásban, amikor mindenki tudja, a költő a legjobban, hogy a csönd — a művészet halála. A Tréfás hírlapi versek-ben akadunk a Lóverseny-dalra, amelynek első sorait ideiktatjuk a gondolattársítás és a jó kedéllyel, netán a fanyar szellemi rugdalózás ismertetése okából: „Egy gondolat bánt engemet: / Lóverseny nélkül halni meg, Elhervadni, mint a remény, / Hogy olcsón kapok fiakkert oda én, / Elfogyni lassan, mint öt koronád, Amíg kijuthatsz a nagy poron át... ”. S téved az, aki azt hiszi, hogy itt cinikus szókapcsolásról van szó, a szavak és gondolatok játéka folyik, ugrál előttünk. És a kort amelyben ennek a ragyogó szellemnek élnie és szenvednie adatott. Üdvözlöm és ünneplem a fiatal művészeket, akik időben és lélekben mélyre tudtak menni ezért az egy-egyórás összeállításért. És azt is lelkesedéssel nyugtázom, hogy a színház, elsősorban Gáli László, észrevette, mennyire széles skálán mozognak-keresnek-kutatnak a társulat tagjai, amikor a színházról, annak a válságáról vallott, általános keletű véleményeket, a huhogásokat el akarják oszlatni. Ez az egyórás „lírai-tréfás Tóth Árpádia” arra a kérdésre is csattanós válasz; vajon jól érzik-e magukat Thália papjai Egerben? Gratulálunk! Farkas András 72
