Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Újlaky Dénes: Az egri főszékesegyház festőjéről
Véső-paletta Az egri főszékesegyház festőjéről Az egyházi tárgyú festészettel kevés művész foglalkozik, de kiemelkedett közülük zseniális tehetségével Takács István. Az alkotó megszállottsága űzte, hajtotta Takács Istvánt, hogy a fiatal művészt meghazudtoló frissességgel és termékenységgel alkosson, s műveivel ajándékozzon meg bennünket. A szerzetes egyszerűsége, a kínai udvariassága, ahogyan érdeklődött, nem ismerte a művészi magaslatokon trónolok méltóságát. Hite nagy volt az emberekben. Az örök megújulás vágya, igénye lobogott Takács Istvánban. Megrendülések, igények köthették, ez már vagy bizonyos megadás a körülményeknek,, vagy törekvés győzni a körülmények felett. Mikor Kosztolányinak azt mondták, hogy abban 0 folyóiratban, amelyikben rendszeresen írt, ennyi, meg ennyi hely van csak a számára, azt válaszolta, ő nem alkalmazkodik, hanem legyőzi azt a keretet, abba sűrít, s abban hoz létre gyöngyszemeket. Takács István ugyanezt valósította meg a maga módján. Az al frescóban nagy Takács művészete. Egyik beszélgetésünk alkalmával mondta: „Táblafestő sok ember lehet, de al fresco-festővé csak kevesen válnak, mivel ez rendkívüli erőfeszítést követel a művésztől”. A monumentális vonzotta. Mikor Szentistván községben dolgozott, láttam, milyen biztos, gyors technikai készség kell az al frescóhoz. Ismernie kell a porfestéket, föltétlenül mészálló, tehát a legprímább anyag kell hozzá; ő a fehér és világos színekeit mész hozzáadásával teremti elő. A mész felszáradását előre tudni és kiszámítani szinte emberfeletti munka. Egy életen át képes volt reggel 4—5 órakor kelni, a kőművesnek megjelölte azt a felületet, amit aznap befest. Két ember helyett dolgozni, hogy a nyári melegben versenyt fusson a száradással, mert csak a frissen vakolt, nedves felületre lehet festeni. Egészen kis falusi templomban is olyan lelkiismeretesen végezte művészi munkáját, mint az egri székesegyházban. Az egyszerűségben van a nagyszerűsége. A művész kevéssel mond sokat. Gyermekkorában az volt az álma, hogy akkori élményeit, a népi hagyományokat, a ma- tyóság életét tükrözze művészetében majd valaha. Többször felkerestem Sára utcai lakásán halála előtt. Beszélt Takács István először csak a visszaemlékezés révedező lassúságával, majd bőven, mint az áradó patak, beszélt: „Mezőkövesden születtem, 1901. augusztus 17-én, hét gyermek közül a másodiknak. Szüleim nincstelen summások voltak, mint abban az időben és még sokáig a legtöbb matyó községben sokan mások. Ezt az életformát, ha nehezen is viselték, többé-kevésbé természetesnek találták, változtatni rajta nemigen volt lehetőség. A summássorssal együtt járt, hogy az év nagyobbik részét az ország valamelyik uradalmában töltötték, s annyit valahogy összehoztak, hogy ősztől tavaszig fel tudták magukat tartani. Gyermekkoromra, az iskola előttire, csak nagyon halványan, villanásszerűen emlékszem. A nyarat egy ideig anyai nagyanyámnál, itthon töltöttem, később anyám magával vitt a summások közé. Egy-egy summáscsapatban több ilyen „konyhamalac” is akadt, akik az ebéd-, vacsoramaradékot dolgozták föl. Arra sem emlékszem, hogy a rajz iránti érdeklődés mikor ébredt föl bennem. Túl korán ez aligha volt lehetséges, mivel az előfeltételek mindenképpen hiányoztak. Apám, hogy sorsunkon valamit javítson, három alkalommal „tántorgott ki Amerikába”. S minthogy szegénységénél csak a becsületessége volt nagyobb, és a két keze munkájával nem vitte sokra, az 1900-as években két alkalommal járt kint b tengerentúl. Egyfolytában sokáig nem bírta, mert a családját igen szerette, és hazavágyott. Távolléte miatt apró gyermekkori emlékeim ezért jobbára az édesanyámhoz kötődnek. Áldott lelkű és szívű matyó asszony volt, aki igen nehéz körülmények között nevelt bennünket: veleszületett jó kedélyével még feledtetni is tudta életünk keserveit. Az első lehetőség az elemi első osztály palatáblája volt. Így, ha rajzoltam is valamit, egyik percről a másikra, az alkotás az enyészeté lett. A rajzból már az iskola előtt mutatkozott bizonyos érdeklődés bennem a „szakma” iránt. Nemrég emlékezett az egyik kortársam, milyen nagyszerűen ollóztam ki azt a jelenetet, amint itatni viszi a lovat a vályúhoz a gazda. Nagy sikerem volt vele. Egyébként könyvet csak az évenkénti naptárt vagy énekes ima73
