Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Forog a színpad

Tanulmányozni is lehetne, hogyan választja el a flegmát a rajongótól a rendező és hogyan tartja egyensúlyban a vezéregyéniségben a reményt és az önbizalmat. És a legfontosabbat majdnem elfelejtettem megjegyezni: elhiszem erről az együttesről, hogy hisz abban, amit csinál. A játékban ugyebár, ami a színpadon is nagyon komoly, úgy megy vérre, hogy a vér nem látszik. És ebben a látszatban jelenik meg valahol a valóság és költészet között, vagy inkább bennük, a szereplőkben, az igazság. Ami akkor is valóság és költészet, ha a gyerekek mondják el. És ez nem kevesebb, mint az a lelki kényszerünk, hogy hinnünk kell a lélek törvényében. A törvényben, amely az emberi szívekbe van beleírva, hogy a jót nemcsak vágyakozni kell, tenni is kell érte valamit. És, hogy a jóságnak, az igazságnak — olykor, ha hosszú távon is — diadalmaskodnia kell.

Mi most ezt a darabot, az A fekete esernyőt, nem azért járjuk körül ilyen lelkesen, mert korszaknyitó esemény történt, hanem azért, mert a művészet alázatát, a művészek szerénységét mutatták be itt néhányan. Epizodistákká „mentek le, váltottak át” Csendes László, Sziki Károly, Epres Attila, hogy az énekes szerepben bemutatkozó Oláh Zsuzsát még csattanóként is említsem; azért tették, hogy udvart teremtsenek a három főhősnek. Ennek a társulatnak innen nézve is komoly, határozott erkölcsi tartása, etikai értéke van.

A felnőttek vegyes és tarka hada itt jelzésszerű fogalmazásban adja a hátteret a jó játékhoz. Egyetlen felnőtt figura sincs jól kifejtve, karakterisztikusan megrajzolva. Szövegeik, tennivalóik is csak annyi, hogy legyen partnerség a gyermekek számára ebben a nem kétséges kimenetelű küzdelemben. Fredek és társai papír- masék, Anatol, a poéta, ábrándos képtelenség, a Bárdos Margit által életre keltett anya*a szeretet teljes rövidlátásával követi eszes gyermeke „húzásait”. Aztán azon is álmélkodunk, ahogyan ez az ernyő eltűnik, „csőbe húzódik”, de ez senkinek nem úgy tűnik fel, hogy a belépő és meglepő mozzanatra feloldást is találjunk. Az apró homályokkal kombinált mese szövésében elvarratlan szálak is akadnak. Mindezt a játék, a mozgás, a mese mozaikrendszere, a rendező játékmesteri fürgesége elkendőzi. A gyermek is — a nézőtérről bizonyára észreveszi ezeket a csalafintaságokat, amik a darab gyengéit is feltűnővé teszik; magában talán kifogásolja is, de megbocsátja a fejleményeket előrevivő találékonyság miatt: a játék végül is kedvünkre fejeződik be, noha árnyaltabb, tisztább igazságokat is elviseltünk volna a költészet és a realitás találkozása mentén.

Román Judit, Csonka Anikó, Pasqualetti Ilona esetében a rendező jól osztotta ki a szerepeket. A jellemi adottságok a játszó lányok, a hősök játszó-izgalmat kereső állapotát, a felnőttekre tekintését, a szigorúság és fegyelem ügybuzgalmát, a siker érdekében, az emberek közötti kölcsönös bizalom és idegenkedés ön- és bűntudatát a karmester nagy beleéléssel mutatta be. Ez az empatikus készség sokkal többet hozott ki a szereplőkből is, mint amit az egyszálú mese indítása után a néző elvárt.

És, ha már ez az ősbemutató ennyi kérdést felbolygatott bennünk, a nézőkben, felvetődik még egy másik is: mi lenne ebből a színházi játékból, ha a zenét és a táncot elhagynánk, maradna az eseménysor ilyen-olyan megjelenítése? Gáli érzi és tudja, hogy a színház az illúziókeltés ezernyi eszközével rendelkezik, s ha csak teheti, nem engedi el a dekoratív mozgást, a táncot és a dallamokat, amelyek a szereplőket, de a közönséget is ritmusban tartják. És azért is üde ez a produkció, mert a három grácia többször összejön ellejteni, eldalolni valamit. S míg odafigyelünk arra, mit tesz-vesz Krigli bácsi, akit Korcsmáros Jenő Jászai-díjas vendégként kitűnően személyesít meg, gondunk van arra, hogy szemmel tartsuk Bütyköt és Zsebest, azaz Várhelyi Dénest és Czvetkó Sándort is. Agárdi Ilona jótét lélek, az a Baumann néni, aki csak néhány mondatra „van rögzítve” ebben a játékban. Olgyay Magda kétszer is előjön, jókedvvel és elánnal tálalva Szrot nénit és a szomszédasszonyt. Feltűnnek még Balogh Agnes, Gyprvári János, Horváth Ferenc, Németh László, Ittes József és Fehér István.

Mivel mai történet, Pilinyi Márta díszletei és jelmezei a mai lengyeleket idézik. A koreográfia a három főszereplőre íródott Majoros Istvánnál; Kelemen Márta nagy színpadi tapasztalata tette mértéktartóvá.

Torpedó bácsi meséi

Az egri színház stúdiószínpadán, az egyszobányi lehetőségben, ahol annak idején Upor Tiborék is érzékeltették, mennyire lételeme a színésznek, hogy úgy „istenigazában” kibeszélhesse magát közönsége előtt, most két fiatal, Epres Attila és Kocsis György élt a lehetőséggel. Az egyórás szöveget Tóth Árpád verseiből, szatirikusnak mondható jeleneteiből úgy állították össze, hogy abban minden íz és za71