Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - KÖZÉLET - Pomogáts Béla: Egy irodalomtörténész a politika peremén
szonyulni kell az eltelt negyven évhez, s el kell dönteni, milyen pártot is akarunk. Az utolsó hozzászólóként Balázs Balázs elmondta, hogy a kis falvakig nehezen jutnak el ezek a gondolatok. Az emberek jobb életet remélnek, nem szavakat. összegzésként ismét Nyers Rezső és Pozsgay Imre szólt. Néhány gondolat hozzászólásukból: a kecskeméti színházteremben többséget kapott a rendkívüli kongresszus gondolata, de ne itt dőljön el a kérdés, a teljes tagság adjon rá választ. Ha nincsenek megoldva az alapkérdések, azt a kongresszus sem képes megtenni. A kecskeméti tanácskozás tartalmas volt, de némileg egy- szólamú. Sajnos, a magyar történelmen — Kossuth gondolatával szólva — végigvonul az elkésettség, mint egy vörös fonal, öncsalás azt hinni, hogy az MSZMP önmaga meg tudja oldani a problémáit, de a vereségre sem lehet eleve készülni. Hagyni kell megváltozni az embereket, de üzenjék meg, ha ez megtörtént. Kerülni kell a reformerségben is a szektásságot. Hogy a jövő megnyerhető-e? Minden gőgöt félre kell tenni. Politikai személyiségek csak a küzdőtéren születnek; nemcsak a nép alacsony politikai kultúrája tehet arról, hogy ilyenek még nincsenek. A reformpárt egységét kell kivívni. Esély, hogy felkészült erőkkel rendelkezik a megújulás. S a végső óhaj: jó lenne eljutni a higgadt és unalmas történelmű Magyarországig, amelynek már nem lesz szüksége nagy emberekre. Ehhez mit lehet hozzáfűzni? A reformműhely gondolatai tovább élnek: folytatódnak a viták és az eszmecserék. Gábor László Egy irodalomtörténész a politika peremén Magyarországon többnyire írók csinálják a (független) politikát, és aki az elmúlt hónapokban a nyilvánosság elé lépett szervezetek vezetőivel ismerkedik, tapasztalhatja, hogy néhány irodalomtörténész és történettudós is jelen van az úgynevezett „alternatív” mozgalmak vezetői között. Talán azért is alakult így, mert nálunk nemcsak az íróknak kellett közéleti és nemzeti szerepet vállalniuk, hanem a szellemi hagyományokat gondozó tudományos élet képviselőinek is. Magyarországon az irodalomtörténet-írás „nemzeti tudomány”, és az irodalomtudós sem töltheti életét mindig a nyugalmas könyvtári munkába elmerülve: a nemzeti élet folytonosságáért is felelősséget kell vállalnia. Ez a hagyomány és ez az igen korán felismert kötelesség vezetett engem is a politikai élet porondjára, már ha odavezetett, hiszen nem tartom „politikusnak” magamat. Sőt szívem szerint nem is a közvetlen politika fórumain szeretném szolgálni azokat az igazságokat, amelyeket a politikának is szolgálnia kellene, hanem a tudományos munkában: ennek a munkának a szakmai törvényei és erkölcsi parancsai szerint. Véleményem szerint egy irodalmi tanulmánynak, mondjuk az erdélyi magyar irodalmi kultúra múltjáról vagy 40
