Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - KÖZÉLET - Pomogáts Béla: Egy irodalomtörténész a politika peremén
szomorú jelenéről, lehet akkora politikai súlya és a közgondolkodás alakulását érintő hatása, mint egy jól-rosszul felépített politikai szónoklatnak. Bevallom, időnként kissé idegenkedem is a politikának attól a manapság mindent elborító hullámzásától, hetenként hisztériájától, amellyel szüntelen találkozom. Különösen, ha olyanok mindent elsöprő radikalizmusával találkozom, akik tegnap vagy tegnapelőtt még arra figyelmeztettek, hogy az erdélyi magyarság helyzetéről írván, úgymond, „politikai hibákat” követek el, s a magyar „nacionalizmus” szellemét ébresztgetem. Nem vonom ki magamat a politikai életből, ezt talán azoknak a szervezeteknek a felsorolása is tanúsítja, amelyeknek alapításánál jelen voltam, vagy amelyekben ma is vezető tisztséget töltök be, ugyanakkor nem hinném, hogy életemnek, amely mindeddig, ha nem is kezdeti zökkenők nélkül, a tudományos munka berkeiben folyt, most egyszeriben el kellene kanyarodnia a politizálás közterületeire. Irodalomtörténész szeretnék maradni továbbra is, mint állampolgár és mint választó, azonban hallatni akarom szavamat az ország közügyeiben, és annak csak örülni fogok, ha egy majdan létrejövő magyar demokrácia lehetővé teszi azt, hogy irodalomtörténészként és állampolgárként, egyaránt szabadon fejthessem ki véleményemet. A kultúra és nem a politika emberének tartom magam, éppen ezért, idegenkedve tekintek minden elsietett cselekvésre és kezdeményezésre, mindarra, ami a hatalom jelen birtokosait arra készteti, hogy erőszakhoz folyamodjanak. Közép- és Kelet-Európábán sajnos túlságosan nagy hagyományai vannak annak, hogy ha a politika művészete nem képes megoldani valamilyen elmérgesedett konfliktust, akkor előveszik a fegyvereket. És itt, Magyarországon, nem is kell nagyon kutatni ezek után a fegyverek után, mint értesülhettünk róla, túlságosan is sok fegyver szóródott szét az országban, és nem tudok arról, hogy ebben a politikai térségben, ahol élnünk adatott, valamely éles hatalmi konfliktust ne a fegyverek próbáltak volna megoldani. Ezért az evolúció és a tolerancia híve vagyok, és véleményem szerint a tolerancia erényét az ellenzéki erőknek is gyakorolniuk kell, éppen annak érdekében, hogy az átalakulások szervesek, s így visszafordíthatatlanok legyenek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a valóban szükséges, sőt most már elkerülhetetlen változások mindig a józan értelem és az alkotmányosság keretei között menjenek végbe. Most nem Kossuth lehet a példa, hanem Széchenyi, és ha már Nagy Imréről beszélünk, el kell mondani azt is, hogy az ötvenhatos forradalom miniszterelnöke, maga nem volt forradalmár politikus. Fokozatosságra és megfontoltságra intett azokban a napokban, és csak azért vállalta a radikális politikai intézkedéseket, például a varsói szerződés felmondását, mert ellenfelei rákényszerítették erre. Ha az akkori szovjet vezetés nem űz kétszínű politikai játékot a körötte gyülekező mérsékelt politikai erőkkel, Nagy Imre bizonyára a tárgyalásokat választotta volna, és a fokozatos fejlődés medrében kívánt volna előrehaladni az ország nemzeti szuverenitásának teljes helyreállítása felé. Talán nem lesz meglepő, ha mindezek után kimondom: én nem a forradalomban hiszek, hanem abban az evolúcióban, amelyet a társadalmi és politikai reformok alapoznak meg, és amely ezeknek a reformoknak a lépcsőfokain előrehaladva éri el céljait. Mondják, mostanában forradalmi helyzet alakult ki: elismerem, persze, nagyrészt a kormányzat hibájából, amely elődeinek katasztrofális gazdasági politikáját képtelen volt megfordítani, sőt kapkodó intézkedéseivel tovább mélyítette azt a bizalmi válságot, amely a társadalom és a hatalom között kialakult. Ez a bizalmi válság ma már egy korábban kötött politikai kiegyezés, egy tevőlegesen, avagy csak hallgatólagosan 41
