Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán költeménye
gár kis lábai nehezen tartották összeaszott teste súlyát, csontkarjai erőtlenül lógtak kitüremkedő bordái mellett. — Te jó szagú marajafű! — nyögte ki végül Alb. — Ez nem lehet igaz! — Mi az, mi történt? — kérdezte izgatottan a hangszóró. — Egy gyerek, egy két lábon járó, eleven csontváz — hebegte Alb. — Nem, ezt nem hagyhatjuk. Valamit tennünk kell! — Mit akarsz tenni, te őrült?! Gondolj a Második Galaktikus Törvényre! Gondolj Sparra és Hebsre! Alb érezte, hogy izzadságcsepp indul meg a homlokán, s végigfutva halántékán és az arcán, szétfolyva tűnik el barna szakállábán. — Gondolj a büntetésre ... ! A gyerek megmozdult. Felemelt jobb karjával először a hasára, majd a szájára mutatott, s ezt többször megismételte. — Te, ez enni kér! Határozottan enni kér. — Azonnal térj vissza az űrhajóra! Téged, öreg rókát tanítsalak arra, hogy a Galaktikus Törvényeket minden körülmények között be kell tartanunk? — De ilyennel még soha életemben nem találkoztam. Ez a gyerek, ha rövid időn belül nem jut élelemhez, meghal. — Nem oldhatjuk meg az egész világmindenség problémáit, ezt te is jól tudod. Mit oldanál meg azzal, ha enni adnál neki? Ezer és ezer éhes társa követné és követelné rajtad, hogy őt is mentsd meg! A kisfiú még egyszer kinyújtotta a kezét Alb felé, de a mozdulat félúton megtört, és a sovány gyerekkéz erőtlenül hanyatlott le. A fiú megfordult, s lassan vonszolva lábait a kavargó porban, megindult a lángoló horizont irányába. Nyomában csak a homok és a halál maradt. Á hazafelé tartó űrhajó laboratóriumának hűs csendjében mikroszkópja fölé hajló Alb, minden igyekezet ellenére sem bírt megnyugodni. Hiába sorolta fel magában a Második Galaktikus Törvény összes érveit, hiába próbálta megnyugtatni háborgó lelkiismeretét a Törvény beléidegződött bevezető mondatával, miszerint minden világ maga kell, hogy megoldja a problémáit, a feltámadt, forró sivatagi szél újra, s újra megbizsergette idegszálait, s fülébe szenvedő anyák és éhező gyerekek száraz jajkiáltásait hozta. Alb akkor már biztosan tudta, hogy mit kell tennie, és abban is biztos volt, hogy erre a bolygóra egyszer még vissza fog térni. Mert vissza kell térnie! POLNER ZOLTÁN Október Megégtek a fák. Sárgák, vörösek, szárnyuk vedlő rozsda. Ha most őszükben őket látnád, engem gyászolnál s nem ismernél az arcomra. Hüledező titkomat Irgalmatlan fellegek vinnék. A szívem szélbe zuhanó Nap. Erdőkbe rejti alkonyok vérfoltos ingét. Valamikor egy isten pusztult el itt a folyó mögött. Piros csőrű paprikák mostan, s tóduló füzek lábalják hozzá a ködöt. Utánam nagy tél támad, pillédzi a gyönyörű eget. Hajnalra megleled a fákat, de én akkor már vidéknyi hóesés leszek. 23
