Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kriszt György: A keresztelőn (egyfelvonásos)
ERZSIKÉ (a háttérben a cukrászda zörejei): — Anyósoméknál laktunk, meg voltam én elégedve. Dolgozni jártam, az anyagiakban nem volt gond. Volt olyan hónapom is, amikor tízezret tettem asztalra. — Minden pénzét haza adta? — Persze. — Kinek? — Anyósomnak, anyósom gazdálkodott. Lacit akkor már elvitték. Anyósom uralkodott rajtam. Nem törődtem akkor azzal, hogy én önálló életet éljek. Akkor az bántott, hogy Laci nincs, hogy mi lesz velünk. Meg a kisfiam kötött le, az erőt ő adta, szóval mindent úgy féltettem. Akkor is, amikor eljöttem, mikor az a balhé volt az anyósommal, nem akartam anyámhoz vinni a gyereket. — A saját anyjához? ~ — Anyuhoz. Nem akartam oda a gyereket. Négy nap alatt szereztem kölcsönt, meg albérletet, de többet nem kaptam meg a kisfiámat. Akkor kezdtem megismerni azt a Sándort. Tudta, hogy pénzem nincs, hogy milyen helyzetben vagyok. Nem kérdezett, csak adott pénzt, én meg visszaadtam egy fillérig, ő akkor nagyon sokat segített és köztünk semmi kapcsolat nem volt, szóval olyan semmi, csak mint egy nagyon jó barát. És, amikor a bírósági tárgyalásom megvolt, hogy a kisfiú nem kerülhet többet hozzám, akkor döntöttem én arról, hogy szülök egy másik gyereket. Egyszer mentem fel ehhez a Sándorhoz, mindjárt úgy is maradtam... végleg azt határoztam: sohasem megyek férjhez, nekem nem kell senki, nekem csak ez a gyerek kell. — Nem értem ezt a Sándor-ügyet. — ö is iszik, nem úgy, közel sem úgy, mint a Laci, de félek. Végeredményben félek a házasságtól is. Már nem tudom elképzelni, hogy egy emberrel együttélni. — Nem tudja elképzelni, hogy jó valakivel, akkor is, ha hozzám se ér, csak úgy ott van, csak ott lélegzik, csak velem létezik? — Nem. Én, szóval, azokat az éjszakákat nem tudom elfelejteni Lacival, amikor lerugdosott az ágyról, megvert, állandóan kocsmákban álltam mellette, hogy jaj, csak ne duhajkodjon. Én minden embert úgy látok, hogy nem kell. — Irigylem azt az embert, aki visszaadja majd a hitét. — Itt van ez a Sándor. Nem is tudom, hányszor kért, menjek hozzá. Nem merek. — Legalább abban higgyen, hogy találhat mást. — Ebből a környezetből nem megyen és egyelőre nincs hová menni. — De a Sándor... — Már félek tőle, a kislányom miatt, mert fenyegetőzik. Pedig nekem ő minden. A világon a lényeg, hogy van. (A Szociológus kikapcsolja a magnót.) SÁNDOR: Kérem, én el akartam venni Erzsikét feleségül. Mi végül is egy család vagyunk. Gyerekünk van. Nekem is jogom van a kislányomhoz. TANÁRNŐ: Szerencsétlen ember. TANÁCSTITKÁR: Ez az egész ügy számomra érthetetlen. Nem tiszta. SÁNDOR (lassan elindul középre, a fekete drapéria felé. Az asztal háta mögött): Kérem, nekem mindenem megvan és nem iszom többet, mint bárki itt vagy máshol, vagy odafönt. Én meg akartam magamnak szerezni Erzsikét. 20
