Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

Amikor felnyitották előtte ura koporsóját — ezt Berchtold káplán tanúsítja így szakadt fel belőle a fájdalom: „Uram... Te tudod: ha megfelelne isteni elhatározásodnak, akkor férjem élete, édes közelsége, drága, vidám arca kedvesebb lenne nekem a világ minden öröménél, gyönyörénél, tisztességénél és élvezeténél. Szívesen élnék vele szegénységben, mennék vele minden áldott nap koldulni, csak láthatnám újból szeretett vonásait, örvendezhetnék ismét olyannyira vonzó társalkodásának ... Ám a Te akaratoddal szemben, én legdrágább Uram, nem áhítozom semmire sem. Őt és magamat a Te isteni akaratod ellen.” Bizony az én színleg mellőzött kísértőm ilyesféle önátadásra semmilyen felsőbb elvért nem lenne képes. Ő imáival vélt vétkeit már semmisnek tekintené. Bűvköröm őszi, arany vert alkonyát mások holdűző haj nálánál, perzselő delével egyeztetné, megtorpanva még a választás gondolatától is, pedig mértékre szabott esztendeink egyik előírása ez. Egy út csak valahová, de nem mindenüvé vezet, s kizárólag az az üdvözítő, amelyet társainknak is kövezünk. Akkor is, ha kifogásolják, ha dühösködnek miatta, s a megköve- zéstől se húzódoznak. Emészd hát magad, ródd le adódat a felesleges körökért, mert így kopnak le rólad a haszonlesés szövetéből mintázott öltönyök, s kizárólag ekként térhetsz vissza oda, abba a fülledt nyárvégi délutánba, ahonnan elfuttattalak. Adózol érte, s akkor sem vesztesz, ha engem már nem találsz, mert messzi világok küldöttei vittek el magukkal. Oda, ahonnan újabb alakokban testesülve jelenek meg a következő nemzedékek tagjai körében, hogy megint képviseljem golgotás módra a megértés próféciáját. Abban a hronzarany folyóparti parkban csak az emlékek lengenek körül, csupán az illatok idéznek engem, s a lombok közt bújócskázó szellők röpítik feléd egykori mondataimat. Minden távolság átívelhető, ha hidat verünk a számunkra legfontosabb értékekből, hogy ezrek, milliók haladjanak rajta át a béklyókat elutasító szellem világába, az előítéleteket pellengérre állító korok atmoszférájába. Oda, ahol senki sem sejti majd, hogy mi a csalárdság, a gyűlölködés, a meghunyászkodás, a hatalomféltés, a zabolázatlan ösztön, az irigység, az élvezethajhászás. a félrevezetés, e konok hazudozás, az alázatoskodás, ahol a személyi, a közösségi tökéletesedésért munkálkodik mindenki, meglelve azt, akivel a választott álmok valóra váltásáért kart karba öltve menetel. Én ezt a Végtelent felölelő országot — hogy földi mértéket használják érzékeltetésére — már nem is egyszer beutaztam, hogy idejövet bemutathassam, hogy felkeltsem iránta a csodálatot, a vágyakozást. Édes bátyám, benned is ott szunnyad ez az eszmeköd, ha nem öltöttek szabályos alakzatokat azok a szimbolikus felhők, ha nem is ragyogott még fel az a jelképes Nap. Ezért figyelmezel rám, emiatt utazol ide a klastromba, hogy mérlegeld érveimet. Akkor is, ha a csalafinta, a félreérthetetlenül rossz szándékú húzások felbosszantanak. Olyany- nyira, hogy rögvest elsietnél, ha nem marasztalnálak. Igazad van. Én javasoltam: tárgyaljál az öregekkel, s hívjuk meg ármánykodó nővérünket is Eleinte vagdalkoztál, de hamar lehűltél, s ráálltál a diskurzusra. Először Te robbantál be. s magadhoz öleltél, s felszakad belőled a fájás:

— Köszönöm. Nem haragszom rájuk. Ha megbánták, fátylat borítok a történtekre.

— Később bevonultak, sajnos mint mindig pöffeszkedően, a koronás fők. A rex méltóságteljesen bólintott, kézcsókot kívánva. Akárcsak párja, a bajkeverő bizánci nő. Elmerengtem: ezek szerelmének virágai lettünk, s most önnön teremtményeiket méregetik sanda tekintetükkel, a megvertek gyanakvásával. Ok, akik valaha becéztek, csókolgattak, s örvendeztek, ha az udvaroncok dicsértek minket. Nézd, hogy latolgatják esélyeiket, kizárólag az foglal21