Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)
volt, magabiztosan vezényeltem hát vitézeimet. Egyszerre csak hárman rontottak rám. Az egyéimek észrevették szorongatott helyzetemet, s végeztek a támadókkal. Akkor, mintegy ráadásként egy ismeretlen repítette felém lándzsáját. Félreugrottam, s csak nyergemet érte. A válaszcsapással rögvest kioltottam életét. Meghökkentem: az az udvarbéli ember, akinek egyik fiát, a tisztességesebbet, megölette a királyné, a másikat, azt a simaképű, túlontúl óvatos, majdhogy sunyi szerzetest pedig megkörnyékezésedre rendelte. Hallom, csak némán téblábolt körötted, ám te szótlanul is távolra repítetted. A tajtékzó császárlány el akarta csapni a rendből, de pénz- és rangsóvár papája gyalázatos szerepvállalásával megmenekítette. Most meg sápadozva surran el melletted, s tekintetében ott homálylik a kimondatlan hódolattal vegyített bűntudat. Húgocskám, térdig caplatunk a mocsokban, mi, akik Isten kegyelméből kormányozzuk azokat, akiknek úgy illene felnézniük ránk, mint a mindenséget regnáló magasságbeli Orra és környezetére, de hát mifelénk aligha suhognak azok az ártatlanságot sugalló vakítófehér szárnyak. Olykor ébredni sincs hangulatom, de sorsom mégiscsak kényszerít. Mekkora arcátlanság! Rólam lemondtak, halálomat rég elhatározták, s ők esküvőn díszelegtek, vigadoztak. Az erélytelen, a bárgyú Bélust házasították össze a brandenburgi őrgróf lányával, Kunigundával. Szólt a zene, táncot lejtettek a pompázatos párok, s ők várták a hírvivőt, aki közli velük: most már a trón új örökösét is ünnepelhetik. S aztán megrökönyödésükre megérkezett a régi, a szívük szerint holttá minősített, aki megint nem a leszámolás pallosát suhogtatta, hanem a béke olajágát nyújtotta feléjük, holott valamennyiük börtönbe zárathatta volna, hogy többé ne kellemetlenkedjenek, s ne zavarják köreit. Ismét Te hatottál rám, aki még meg is szervezted ezt az egyáltalán nem csorbítatlan egyezséget. — Figyeld csak, miként nyugtatgattam bátyám háborgó lelkét, lesd meg hogyan zsibbad dühe, holott joggal protestálhatna, hiszen az övéi folyvást azt hirdették, egy-kettőre túljárnak az eszén. — Láttam a mérföldköveket, ám ezek nemcsak a szenvedések útjelzői, hanem a megtisztulás stációi is. A tragédiák, a kataklizmák pillanatnyilag összetörhetnek, de nemesebbé is edzik azokat, akik a nekik rontóra nem mindjárt karddal sújtanak, hanem türelmes szóval, példaerejű reakciókkal győzik meg a fondorkodókat, az aljaskodókat, az alvilági játszmák híveit a megbocsátás magasabbrendűségéről, felemelő voltáról. A vermükbe lépő Dániel prófétától is visszahőköltek a vérszomjas oroszlánok, mert lefegyverezte őket bátorságával. Ilyen hatást kelt a fénylő erkölcsi fölény is. Az a két fekete gyémánt képzeletemben felvillanva is melengeti szívemet, ám csuhás gazdájukon mégis keresztülnézek, mert ö a test örömét, az érzékek kétségkívül felvillany- zó varázsát összekeveri a szellemek egyesülésének, egymást birtoklásának mindennél káprázatosabb bódulatával. Az én papi öltözékű lovagocskám csak a percek ezer színben tündöklő pillangói után futkosott, és mit sem sejtett az Univerzum szeretetszimfóniájáról, s nem is óhajtott felfelé lépdelni azon a lajtorján, amelynek minden foka az önzés terheitől szabadít meg bennünket. Fájjon hát neki látszólagos ridegségem, s a közöny páncélzata rejtse el előle azt a személyiséget, aki most is megszédül, ha összefut vele, aki még a mindentudás egekbe mardoső csúcsán is kisiklana a feléje közelítő, az annyira várt kéz elől, ha az a belső hang, a félreérthetetlen küldetés ezt kívánja. Neki azonban fogalma sincs Erzsébet néném áldozathozatalának rendkívüliségéről, aki az általa képviselt nézetekért a gazdagságot, a boldogságot, a rajongott férfit, az ajnározott három gyereket hagyta ott, hogy másokat szolgáljon 20
