Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

PÉCSI ISTVÁN Koronás kegyetlenek — Sokat tűnődtem azon, hogy az egy vérből származók miért különböz­nek annyira egymástól, miért annyira ellentétes egyéniségek, mintha más szü­lők gyermekei lennének. Ott van az ifjú Bélus, az angyalképű, a mindenre igenlő, a folyvást hajbókoló, az önálló véleményalkotástól mániákusan riado- zó, s ott a szörnyeteg, a bajkeverő, a csak azért is intrikus, a mindent magá­nak követelő, az állandóan uralomra vágyó, a szeretetet botorságnak tartó, har­sányan kinevető Anna. a família rossz szelleme, s ott a hozzám leginkább hasonlító Stephanosz. István, aki indulatos, hirtelen haragvó, de nem bosszút forraló, hanem könnyen megbocsátó Ráadásul nem befolyásolható, szubjektív érzelmei nem torzítják értékítéletét. Emellett gyors felfogóképességű, tehet­séges, hadvezérnek, politikusnak is kiváló, aki úgy felel a ma kérdéseire, hogy a holnapok problémáira is választ ad. Alázatot, földi lény előtti főhajtást persze nem ismer, Bizalomelőlegező és igazságosztó egyaránt. Ha léprecsal- ják, nem csapdos pallossal, nem ostorozza kíméletlenül a jellem mellékösvé­nyein botladozókat, inkább jótéteményeivel igyekszik helyes útra vezérelni őket. Apámat, a kérlelhetetlent, az önimádót, az asszonyi praktikák által ve­zetettek anyámat a kíméletlen, a saját szülöttének meggyilkolására bújto- gatót már nem kell bemutatnom neked. Honnan ez a tündökletes, s ezek a gonosz vonások. Melyiket örökölték, melyiket szerezték, engedve Lucifer ezer alakba rejtőző csábításának. Gyötrődöm, vívódom, de a vétségekre nem adhatok feloldozást, mert tetteinkért, legyenek bármilyen indíttatásúak is. magunk felelünk. Egyéni ítélőszékünk tagjait félrevezethetjük, de a tőlünk független bírákat, a mennyekbélieket vagy más bolygóbelieket aligha. Ott nincs sumákolás, ámítás, képmutatás. Ott lehull minden hazugságból szabott lepel. Ott a cselekedetek méretnek meg, méghozzá részrehajlás nélkül. — Figyeld, soror! A fiatal király jön. Hallgasd csak, hogy tajtékzik: — Az arcátlanságnak, a galádságnak is van határa. Az öcskösé Horvát­ország és Dalmácia, a nénémé, férje, az oroszföldről idemenekült Rasztiszláv révén a macsói bánság. Csak nekem, a tiarával illetettnek nem jutott semmi Ez már tűrhetetlen volt. Fel kellett lázadnom, követelve jussomat. Azt hit­tem, megrettentek, mert engedtek. Én ostoba, én naiv. Nemcsak derültek raj­tam, hanem ki is aknázták jóhiszeműségemet. Sárospatakon tartózkodó fele­ségemet elfogatták, engem meg a felbérelt kunokkal — micsoda ördöngős húzás — beszorítottak az erdélyi Feketehalom várába, ahol úgyszólván telje­sen magamra maradtam. Hittem a kötődésben, követet küldtem az uralkodó­párhoz, bocsánatukat kérve feltételezett engedetlenségemért. Képviselőmet a nádor, Keményfia Lőrinc halálra kínoztatta, s én még akkor sem sejtettem, hogy végképp pálcát törtek felettem. A kesergést, a tétlenkedést azonban fel­adtam. Megérkeztek Panyit ispán felmentő seregei, s most már én irányítot­tam az eseményeket. Elhatároztam, hogy legalább valamennyit visszafizetek abból a tengernyi gazságból, amit rám zúdítottak. Képzelheted, mit éreztem akkor, amikor rá kellett döbbennem, hogy orgyilkosokat uszítottak rám. Me­neteltem seregemmel Pest felé, s Isaszegnél megütköztem az ellenfél csapa­taival. A győzelem — Béla úrral ellentétben — nekem mindig osztályrészem 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom