Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Fél év, három bemutató

„Egyszerűen olyan szöveget szerettem volna írni. melyben elmosódik a határ a kinn és a benn között.” Ha ezt a számítást színházi struktúrának fogjuk fel, akkor magyarra fordítva az író monológokat sorakoztat egymás mellé, azzal, hogy a játék egyébkénti kerete, a takarítás majd egybefogja mindazt, amiből a világ majd ki fog alakulni a néző számára. A helyszín — modern lakás, az általában elképzelhető és azonnal körüljárható méretben és kiadásban. A polgári bútorok elhi- hetővé teszik, hogy ebben a feltárt környezetben valóban élhettek és élhetnek azok, akikről itt az egyes emberek, Klára. Zsuzsa és Jóska vallanak. A probléma azonban ott kezdődik, hogy az író információi szerint ezek az emberek nemcsak azt mondják el magukról, ami igaz lehetett, hanem azt is, amit magukról — elképzelnek, vagy azt is, ami egyáltalán megfordult a tudatukban — magukról és másokról. Durván fogalmazva: ez a három ember nem csak egymást áltatja, de önmagát is. Miközben megvan az a vágyuk, hogy gyónjanak magukról. Éppen hangulatuk, megindultságuk szerint, de igen távoli kontúrokban jelzi az író, hogy ezek az emberek hogyan tartoztak össze. Nem tudjuk, mikor érkeztek meg egymáshoz, miként, milyen lélektani hatásra indították el azt a folyamatot, ami végül is lezajlik bennük és körülöttük. Csak sejteni véljük, hogy a kor, a korban megtörtént események hatására, hajlamaik, igényeik szerint is azokká váltak, akik. A háromszemélyes igeragozásban, hogy ki, kivel és miért cselekszik, ki kivel, miért és hogyan akar szövetséget kötni, netán ki, kiből, hogyan akar ilyen; vagy olyan hasznot húzni, igen áttételesen derül ki. Sőt! Ahogyan a szövegeket mondják, ahogyan a vallomások soron következő töredékei lehetőleg ellentmondani látszanak a már elhangzottaknak, zavaruk egyre nő. A gesztusok, a vonzalmak úgy tisztázatlanok, hogy ezen közben egy rakás tisztátalanság telepszik az egész monológ- és cselekvéssorra. Amitől még a takarítás teljes eredménnyel be is fejeződhet. Még azt is beleértve, hogy a művelet végén már Klára sem él, de Zsuzsa sem, mert Jóska a folyamat középső szakaszában ellép a két nőtől és eléggé nem indokoltan talál egy kézifegyvert, amit aztán használ.

Ha csak kétféle logikája és kétfelé irányuló tendenciája lenne ennek a szövegnek, akkor inkább arra szavaznék, hogy ez „az írói szöveg” egy modern haláltánc felvázolt anatómiája. Ebben a korban, ilyen lelki tartalmakkal, vagy ekkora közhelyekkel és ennyi barátságosan bevallott tartalmatlansággal, vagy mondjuk inkább, ilyen lelki sekélyességgel csak a megsemmisítő csömör lehet a vége ennek a sehol-sincs-vége önközlésnek, netán célzatos, önző önkínálásnak, ahol és amikor mindent a pillanat és az elmondott szöveg szeszélye határoz meg. A közhelyek, a rossz illatú bemondások úgy koppannak itt a felsikált padlón, mint a vízbe dobott kő, ha a meder fenekére ér: visszhangtalanul jelez egy állapotot. És azt a veszedelmet, hogy onnan már nincs tovább útja annak a kőnek. Ha csak nem akkor, ha a medret is kiborítja valami földrengés, vagy egyéb katasztrófa.

Ez a Takarítás nem tisztította meg tudatomat félelmeimtől, nevezetesen attól, hogy ez a játék erkölcsileg sem használható eligazítás napjaink embere számára. Katarzist nem éreztünk a játék végén. Bár a számonkérés, vagy egyéb indok előhozza az életnagyságú fotó helyéről a megvallató Negyedik élő alakját, a Takarításnak éppen azt nem sikerült képszerűen elénk tárni, hogyan és miért tartoznak ezek az emberek így számadással. Mi és ki helyett nyílik ki itt a színpad, mint gyónószék és lehet-e feloldozás, ha arra egyáltalán szükség van, ilyen tartalomra, ilyen „bűnösségi állapotra”. Mert valahol mindhárom, vagy mind a négy szereplő, kegyetlen a másikhoz. És persze önmagához is!

Az előadás közben gondoltunk arra is, hogy a vendégrendező, Elek Judit nem adagolt elég hangsúlyi ritmust, nem emelt ki kellőképpen részleteket a parttalanul ömlő vallomásokból. Nem tett különbséget a befejező résszel, a cselekvéseket osztályozó utolsó menetben sem, amikor áldomást isznak és az ital hatására elkövetik vagy követik el végzetes lépéseiket a játék kényszerzubbonyába beöltöztetett szereplők. Ismerjük a nyilatkozatokat, amelyek bevezették ezt a bemutatót, azt is tudjuk, hogy máshol, idegen színpadon is elgondolkodtató előadások születtek Nádas Péter szövege nyomán, csak mi nem látjuk be, hol indokoltak helyesen ezek a hősök, akik valahol mégis csak erkölcsi lények.

Klára, Berek Kati előállításában mindenképp főfigurája ennek a takarító műveletnek. Szövegelemző munkája sok nehézségen átsegíthette, bár az ő egyénisége van a leginkább sokoldalúra csiszolva. Belevetette magát a játékba, s míg a mozgás ritmusát megszabta-felpörgette, gesztusainak igyekezett hitelt szerezni. A haláltánc- motívum megérthető megtestesítője ő.

Melette Román Judit Zsuzsa alakjában erőlködve alakította azt az elnyűtt, alkalmasint nagyszájú, de érzelmekre is hajlamos, hirtelen érkezett takarítónőt, akinek tizenöt esztendős fia van és olyan felszaporodó étvágya Jóskára, amit az ital indokolhatna. Túlfűtött temperamentumot kellene elhitetnie, de azzal együtt,

68