Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Fél év, három bemutató
hogy faluról is jöhetett, társtalanul és rokontalanul hányódik a világban, e kor jobbágya, esetleg páriája is — legalábbis lelki, szellemi értelemben. Jóska — Epres Attila alakítja — tette dönti el a játék sorsát. De eldönti-e? Megalapozott-e lélektanilag ez a cselekvés? Választási dilemma csupán, ami rátelepszik, vagy a veszteség fájdalma őrjítette a cselekvésre, mert Klárát minden vonzalmával együtt a halálba táncoltatták? Nincs önvád benne? Ha van, hol látható-érezhető? Kérdéseimre választ szerettem volna találni. Emlékeztem arra, hogy a szerző többféle és többfélét nyilatkozott. Gyorsan kutatni kezdtem, s többek között ezt is felfedeztem: „Engem a színházban nem a történet érdekel. És az úgynevezett gondolatok sem érdekelnek!” Hja, így ez egészen más. Vajon hányán fogják még ezt az álláspontot idézni és minek a bizonyítására? Az európai színháztörténet tele van jól játszható, ma sem öregedő darabokkal! Ez meg a Gárdonyi Géza Színház idei harmadik bemutatójával, Beaumarchais Figaro házasságával kapcsolatban jutott eszembe. A szerző és a színkép szerint is vígjátéknak minősített műve a francia enciklopédisták századában született, abban a korban, mint mondani szokás utólag, amikor érlelődőben voltak a forradalom feltételei. Voltaire írta és mondta a magáét, ez a Figaro meg, ez a zseniális autodidakta végigharcolta az egész életét. Mert Beaumarchais, amikor megcsinálta a szerencséjét és eljutott a francia udvarig, be egészen az udvarba, csak azt a rendkívül éles észt kívánó terepet és minden jártasságot próbára tevő személyi feltételrendet ismerte meg, szerezte be, ahol majd állhatatosan, jogászokat is megcsavaró módan küzd vagyonáért, önnön életéért. S hogy közben mennyire kiművelődött ez az órásnak készült, később társadalmi hatalmasságnak is számító pereskedő udvaronc, azt ez a komédia is jelzi. Helyzetét Almavivániak köszönheti, mert a kegyosztás folytán várnagya és bizalmasa lesz a feudális előjogokat még nem felejtő gazdájának. De éppen ezt a jogi kiszolgáltatottságot akarja ő, Figaro, azaz Beaumarchais megszüntetni. Legalábbis a saját személyére vonatkozóan, a szerelem modern képletének, tehát a kizárólagosságnak biztosítása okából. Almaviva és Figaro között kényes egyensúly uralkodik. A gróf fölénye minden tekintetben nyilvánvaló. Tőle indul a tekintély, nála a vagyon, neki engedelmeskednek, akik tőle függnek, tehát egész környezete. Kivéve Figarót, akit az Isten „jó marék” ésszel áldott meg. Ha rövid a kardod, told meg ravaszsággal! Ha kell, egy hazugsággal! És itt kezdődik el a bújócska, az igazság és annak látszata között. Figaro többször majdnem felsül. majdnem rajtaveszt, mindig a majdnem! De a találékonyság kimenti őt, akárhányszor már a csapda mélyén heverni látszik. Olykor saját szavai — elképzelései vetnek neki hurkot, ritkán csaknem elcsúszik egy-egy banánhéjon, amit a körülmények csúsztatnak a sarka alá. A hurokból olykor egyhangsúllyal, olykor szerencsével menekül. Ez a hurkoló-késleltető technika, amikor mindig a végveszedelem fenyeget, az erkölcsi megsemmisülés akarja elnyelni hősünket, jön az ötlet, a hazárd. a bátor ember megváltása. A szellemi, erkölcsi vívás finom hajtűkanyarokon, át jut a játék befejezéséig, miközben élvezzük, hogy a gróf is teljes értékű képviselője korának. Figaro sem az a szemtelen, magabiztos „új ember”, aki igencsak megdolgozik előttünk a boldogságért, erkölcsileg is. Valló Péter ezt a remek, ésszerű játékot hozta közelebb hozzánk a XVIII. század végéről. A finálé bábos ötletétől ugyan óvtuk volna, a népünnepélyt, a diadalt és a görögtüzet hagytuk volna, hiszen a szellemi hadakozás, ahogyan színpadon mindenki egy merész sakkjáték figurájaként. okosan viselkedik, nem szorul ilyen segítségre. Epres Attila és Szatmári György, Figaro és Almaviva alakjában jól öltözött bajvívó lovagok, akik tudják, honnan kell indulnia ennek a harcnak, jól és becsületesen hol érhet véget. A modern színpadi képződmények túlzó világában üdítő komédiát láttunk, nem feledve azt sem, hogy az erkölcsi okítás szinte pattogó, parancsszerű mondatokban jut el fülünkig és szívünkig. Itt nincs lelkizés, nincs lila szöveg, a valódi érdekek és gondolatok a nekik, rájuk illő ruhát hordják. A nők, Bárdos Margit, Román Judit, Ribár Éva, Pasqualetti Ilona, mint a sakkjáték futárai, a férfiak, Kiss László, Megyeri Zoltán, Tunyogi Péter, Solymosi Tibor, mint a sakk lovai megtévesztően, de elég korlátozott hatással lépegettek. M. Horváth Józseftől, Bartolo szerepében egy árnyalattal többet vártunk volna, miután láttuk őt a Lócsiszárban Müllerként. Csak egy elgondolkodás erejéig kívántuk ütköztetni élményünket a Figaro házassága és a Takarítás kapcsán, s kitetszik, mire adjuk kéretlen voksunkat a színház és az azt működtető páros, Gáli László és Balogh Tibor ügyében. A Harlekinről egyszer külön! Farkas András 69
