Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyay József: Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel

ságra törő voltam, ahogy képeimben is a vizuális, a látványi igazságra törő vagyok A valóságban szintúgy, az igazat keresem. A minisztériumban meglátták, hogy én „veszélyes ember” vagyok, mert belelátok a kártyáikba. Egy okos miniszteri tanácsos volt ott, aki azt mondta, hogy „neked itt kell mellettem lenned”. Hát én el- ámultam, amikor felajánlották a minisztériumi íróasztalt. Mondtam neki, hogy én még levelet sem szeretek írni! „No, de hát azt nem kell, diktálni kell az aktákat", — mondta ő! Képzeld el, elmentem Rétihez, elmentem Egry Jóska bácsihoz, aki nekem már évek óta atyai barátom volt. Élete végéig tartottam vele a szoros kapcsolatot. Aztán elmentem Lyka Károlyhoz. Mindegyik azt mondta: el kell most vállalnod, mert olyan idők következnek, hogy ha nem te leszel ott, hanem más, esetleg az egész magyar képzőművészet katasztrofális helyzetbe kerül. Hát így megkértem őket, hogy tartsuk a hivatali titkot, mert bizony minden kényes és kritikus helyzetben én az ő tanácsaikat fogom kikérni. Meg is tettem! Olyan dolgokat tudtam elérni, hogy amikor jöttek a németek, menekülnöm kellett, mert már kerestek engem, tudod: a Gestapo. Egyetlen, életbenmaradási lehetőség volt számomra is akkor, hogy az ember kimegy a frontra. A magyar hadseregbe nem ért el az ő kezük. Ugye, világos. Hát én csak 1944 októberében tudtam megszabadulni a frontról, akkor is csak sebesülés árán. És azután az történt, hogy 1945 februárjában, amikor a Budapesti Hadosztály szervezését megindította a felszabadult pesti párt, akkor én melléjük álltam, hogy igen is legyünk katonák. Majd Ausztriából hazatérve, szeptemberben visszakerültem a minisztériumba, és egészen 1947 végéig voltam ott. Akkor a Képzőművészeti Főiskolára kerültem, ahol egy esti iskolát szerveztem meg, valamint a könyvtárban és a rektori hivatalban működtem. 1949 végével végleg megszűnt a közszolgálatom, és akkor végre a művészi szabad-pályára léptem. De nem is lehetett mást tennem, mert olyan elbocsátást kaptam, „szép üzenetet”, hogy a kulturális életben sehol nem helyezkedhettem el. — Gyermekportrékat rajzoltam barátaimnak a gyerekeiről. Naponta kézről kézre adtak, és kétszer is elhívtak Sátoraljaújhelyre. Ott kitűnő sorom volt. Borban mostam még az ecseteimet is, képzelheted! Sokszor a szőlők között festettem, és egy remek szőlős-gazdának a szaletlijében, a verandán ittam a bort. Ott, a zárt verandán lett a szállásom. Ez az idő életem legszebb emlékei közé tartozik.

— Édesanyám portréját még itthon megfestettem, és azt az első Országos Kiállításra beküldtem. Akkor, kérlek, egy „szép história” lett ebből. Örömmel mondta nekem Szőnyi is, Bernáth is, Pátzay is, hogy ez a kép természetesen ott lesz. És elmegyek a megnyitóra: a kép nincs sehol. Utánanéztem a dolgoknak! Hát egy olyan, akkori minisztériumi főbizottság, amelyben egy főiskolát végzett nő is volt, kijelentette, hogy „ez, a polgári világnak, annak a teljesen dekandens polgári világnak tükrözi a képét! Nem a mi világunk!” Levétette a falról, és a „mi világunkból” tétetett oda egy képet a férjétől.

— Tudod, senkiről sem akarok most már rosszat mondani, különösen azért nem mondok, miután halott az illető. Nem is szabad, mert a képernyő bal sarkából nem tud nekem visszafelelni. Tehát inkább jót? Mint rosszat! Ezt az „erkölcsi normát” egy tv-kritikusnő feleségemtől, Dénes Zsófiától kérte számon. No, de mindegy.

— Hát ez történt akkor ezzel a képemmel. Erre a következő esztendőben megmondtam a kiállítás felelősének, hogy még egyszer beküldőm, mert egy képet, amelyet egy zsűribizottság bevett, nem lehet a falról „kizsűrizni”. Ö igazat adott nekem. Beküldtem, és a II. Országos Kiállításon jól szerepelt. Sőt úgy, hogy Vég- váry Lajos a kritikájában, az akkori Szabad Nép kritikában, „Édesanyám” cimű alkotásomat ünnepelte a kiemelt művek felsorolásában. Mert akkor még az volt a divat, hogy a kiállítás megnyitása után azonnal megjelent a kritika. Tudod, akkor nem volt még az, hogy lehetett gondolkodni hetekig, hogy mit fogunk firkálni. De akkor nyomban meg kellett írni, és így kaptam a dicséretet. De akkor én már a honvédségnél dolgoztam, mert a 45-ös, drága barátaim nem hagytak éhen halni. Addig mentem ide-oda, amíg végre „kiközvetítettek”. Egy derék párttag barátom intézte el, hogy a szakszervezet elküldött a néphadsereghez. A néphadseregbe felvettek, és ott grafikusmunkát vállaltam. Kitűnő volt az az időszak! Péterkém! Nem tudom elmondani, hogy addig, amíg szegény otthon levőim szinte éheztek, akkor én a legjobb ebédeket ettem. Hosszú hónapokig sokat is dolgoztam ott, 10 forint 80 filléres órabérért, 1951-ben! A legfőbb honvédiskolán, a Zrínyi Akadémián. Én mindig őszinte ember voltam, és így, amikor kérdeztek, megkérdezték tőlem is. hogy mi az igazság? Én mindig elmondtam, hogy apám kínlódásokkal jutott el a megyei, Sárosi vármegyei főszolgabírói múltjából a budapesti rendőri „nagyságig". Mindenki csak nézte, hogy én miért nem hazudok? — Hát minek! — Erre azt mondta nekem az, aki most már altábornagy, de akkor még főhadnagyként kádere81