Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyay József: Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel
zett, azt mondta: „azért vettek föl, mert igazat mondtál”. Természetes, ugye érted ezt? Szerencsém volt, mert ő tudta, hogy az osztályharc az nem ember elleni csata, az más kérdés. — Miben tér el a mai portréfestészet a 30—35 évvel ezelőttitől? — Kérlek, a mai portréfesztészetnek az a szépsége, hogy a felületi elemektől csaknem függetlenül, de mégis azokon keresztül a mélylélektani problémákhoz jut el. Tehát olyan mélyre kell ásni, annyira meg kell ismerni, akit megfestek, hogy nem is szeretek valaki olyat festeni, akit nem ismerek, mert az nem is lesz nagyon más, mint az epidermisz megfestése. Az epidermiszen túl kell jutni. Mert az, amit a fotográfia tud, az kitűnő dolog, mert a tárgyi valóságot a maga tárgyi igazában, igazságában, hogy úgy mondjam: objektiven ábrázolja, teleobjektívvel. No, de hát én nem vagyok objektív. — Én mindig a belső tartalom kifejeződését kutatom. És csak akkor festem meg bárkinek az arcmását, amikor karakterábrázolása már bennem készen van ... — Tehát először elkészül bennem, és amikor én már tudom, hogy mik a rejtett tartalmak, amiket felfedeztem, én találtam meg, ahogy Réti mondta „kutattam fel”, csak akkor kezdek a kép festéséhez. Az tud portrét festeni, aki ugyanúgy tájképet is tud. De fordítva is igaz! — Tudod, az emberek könnyen elkönyvelik X-et vagy Z-t tájképfestőnek, de kiderül, hogy a legjobb portrékat is ő festette meg. A portré, az minden időben a művésznek a legjobb, a legbiztosabb próbatétele volt. Legalább egy önportrét is megfestett. Nem beszélve arról, aki sok portrét festett, önportrét, mint Rembrandt. Csodálatos élvezet! Tudod, mert nagyon nagy próbatétel. S ott, hogy úgy mondjam: bizonyít magának. De az nem is kérdés, hogy a tájképnek is portrénak kell lennie. Mert akkor igaz az a tájkép, hogyha ugyanazokat az elemeket hordozza, amit magába foglal a portré. Tehát itt is: el kell hagynom, ki kell emelnem, színben dominálni kell ennek vagy annak. Ahogy a portrénál is ugyanez van. Hogy milyen a ruhának a színe, és az a töredék, amit bekomponálok; ezt már Rétitől tanultam: az egészet kell, hogy hordozza, az egésznek kell benne lennie a fragmentumban is. Tehát ezért megragadó... amikor látod egy portrémat, már hozzálátod az egész alakot, pedig csak egy kis rész van belőle megfestve. Mert a Várral is így vagyok, hogy megfestem a pici részt, de abban benne kell lennie egész Buda Várának! — Hát persze, ezek az én képeim most már annyira felszabadultak a „látvány béklyóitól”, hogy ezt a szót használjam, mert néha már zavar is a látvány. A portrénál is sokszor van úgy, hogy akkor festem, amikor nincs velem az illető. Mert akkor nem zavar a pillanatnyi való. Ugye érted ezt? Na most ez úgy van, hogy én ezeket a vári tájképeimet rendkívül élvezettel festem, de most már csak egy kis rajzpapírral megyek ki, s ami a papíron rajta van, az a lényeg, és ez nekem ahhoz kell, hogy festés közben a vizuális memóriám meginduljon, fgy jön létre az a kép, mely végül is kifejezi a várat. Mert nemcsak ábrázolni kell. Hiszen a portréimmal sem csak ábrázolok. Persze, nem kép az, amelyik nem ábrázol, mert az más! Van mű, van műtárgy, van műalkotás, és van képalkotás. Ez a lényeg, ezt kell tudni! Minden, amit az emberi kéz hoz létre, az mű, de az még nem műalkotás! És amikor hallom, hogy szobor, és nézem, hogy mindenféle utcai hulladék van ott összerakva, akkor fölháborodom! Lehet, hogy mégis alkotás az, ha egyértelműen kifejez valamit. De a művészetnek mégis csak az a feladata, hogy az embereknek azt a vágyát elégítse ki, azt a mérhetetlen és olthatatlan szomjúságot a szépség iránt. Minthogy nemcsak az „alagsorban” élünk, hanem kicsit mindig följebb, ezért nyitottnak kell lennünk, minden igaz művészi cselekmény befogadására. Természetes, nem könnyű meghatározni, hogy valami a művészet határain belül van-e, vagy kívül van. A közönség sajnos becsapható, miután a kvalitás megfogalmazása nem olyan egyszerű a mai modern művészetben. Azt mondhatom, hogy az ember az érzésére van hagyatkozva, elsősorban. Tehát nincsenek azok a biztos kvalitásjegyek, amelyek egy ábrázoló műben, a képen világosan láthatók és értékelhetők. Azoknak a műveknek a problémája viszont azért olyan nagy, mert nagyon kevesen értenek hozzá. Sokszor csak az ért hozzá, aki csinálja, any- nyira szubjektív. Csak saját magának alkotja, pedig a művészet nem csak önmagunkért történik. A művészi munkánál mindig számitani kell arra, hogy más embernek általa mit tudunk nyújtani. Tudod, ez az a lélektől lélekig való közlés, ahogy ezt Tóth Árpád kifejezte. — A legélvezetesebb portréfestésem volt, amikor Lyka Károly pasztellképét festettem. Ezt is megmutatom neked, a Lyka-portrémat meg százéves korában „A 82
