Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyay József: Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel
•Véső-paletta Tiszteletem, tanár úr! Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel Elhangzott az MTV-ben 1985-ben és 1988-ban Nagy Péter: A Te festészeted hogyan indult, hogy alakult? Sz. J.: Nézd, én a főiskolára azért iratkoztam be Rétihez, mert Szinyei Merse Rózsi, Szinyei Merse Pálnak festőművész leánya, aki édesanyám családján keresztül rokonom is, ajánlotta volt ő nekem Rétit mesteremnek. Persze, a főiskolára nem lehetett ajánlani senkit, mert a mester tanítványának csak azt vette fel, akinek rajzaira a felvételin szavazott. Ha valakire nem szavazott a festőtanárok közül legalább három, azt nem lehetett felvenni. Tehát mesternek a növendék csak azt választhatta, akinek a szavazatát is birtokolta. És azért is mentem én őhozzá, mert azt a szellemet képviselte a művészetben, abban a magyar művészetben, amelyet Nagybányán alakítottak ki. — Hát persze: volt ott olyan tanár is, Karlovszky Bertalan, akinek óriási mesterségtudása volt. Valamikor Horthynak lett a házi-tanítója, nála mesterkedett, mert Horthy rajzolgatott, festegetett, passziózott, és hát ezért lett az ő tanítójából főiskolai tanár. Nem hívta meg a Rektori Tanács, hanem őt kinevezték a főiskolára, méghozzá úgy, hogy státust adatott neki Horthy. Mivel nem volt üres katedra, hát egy bábaképző-intézeti tanári állás terhére nevezte ki. Ezért mondtuk mi a tanítványait az „ő kis bábáinak”. — Hát igen, nagyon megszerették őt a tanítványai, és így olyan nagy hatása volt rájuk, hegy egész sor növendéke követte, átvette látásmódját és festési modorát is. — Nézd, művészetet tanítani naív dolog. Nem is szabad stílust sem átadni. A mestertől csupán művészi magatartást és erkölcsöt, alkotói szellemet kell átvenni. S az a szellem, amit Nagybánya, azaz hogy Réti a főiskolán képviselt, az volt a lehető legjobb és a legbiztosabb eligazítás egy életre. Azt mondta, például: figyeljen úgy, hogy az egész jelenségből emelje ki a legkarakterisztikusabb vizuális tartalmat. Mert, ha ott van egy furcsa, különös levél, — akkor ugyanis szabadban dolgoztunk az Epreskertben —, akkor azt a levelet komponálja be a képbe. Mert annak jelentősége, festői tartalma van! Tehát mindig a festőit, a tipikusan festői tartalmat keressük. Tudod, ő volt az a mester, aki a narratív, elbeszélő piktúrá- val szemben a vizuális/ költészetet követelte meg. A látványból költeményt kell kreálni! Akkor lesz igazán képalkotás. — Ez a portrénál hogy érvényesül? — A portrénál is úgy érvényesül, hogy a költemény formájában nagyon szigorú kell hogy legyen, mert, ha „csak” szabad vers, a „csak”-ot nem azért mondom, mert nagyon szeretem a szabad verset is, ha az tökéletesen kifejező!... — így hát Te inkább szonetteket festettél? — Szonetteket, ahogy mondod, vagy négysorosokat. Tudod, az a legszigorúbb — a lehető legkeményebb próbatétel, mert abban nem lehet tréfálkozni. Amikor szétverte a szabadvers a klasszikus versformát, legnagyobb költőink a szonetthez nyúltak vissza! Szabó Lőrinc; ugye nem kell mondanom. Mert ott találta meg a vers újjászületését, minthogy alapjában véve nincsen új a Nap alatt, csak a szükséges megújulás. — Amikor elvégeztem a főiskolát, katonának kellett bevonulnom. Képzelheted, két év katonaság! Hát, ha már katona, akkor legyek lovas, mondtam én. És valóban elmentem lovas katonának. De mi is lett az első harci feladatom? Az istállóban a lovak feje fölé kis lovacskákat, szaladó lovacskákat kellett festenem, vasiakkal a fehér, meszelt falra. Rettentő komédia! Nem is csináltam soká, bele is betegedtem, abbahagytam! Ez az, amit sehogy sem lehetett. Mert vagy ezt próbáld megcsinálni, vágy pedig katona vagy, és akkor.. . sajnos katonának kellett lennem két évig. Utána egészen furcsa, különös ajánlatot kaptam civil életemre. — Én ugyanis szerettem volna az Iparművészeti Iskolára kerülni, s már úgy is volt, hogy meghívnak, de az igazgató valaki mást talált ki. — Már tanítottál volna ott. — Igen. Alakrajzot és bonctant. Domanovszky mellé beosztva. De az történt, hogy ügyemben járkálva átláttam a „szitán”. Én nagyon keményen, mindig igaz80
