Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Szalatnyay József: Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel

•Véső-paletta Tiszteletem, tanár úr! Kávéházi beszélgetés Szalatnyay József festőművésszel Elhangzott az MTV-ben 1985-ben és 1988-ban Nagy Péter: A Te festészeted hogyan indult, hogy alakult? Sz. J.: Nézd, én a főiskolára azért iratkoztam be Rétihez, mert Szinyei Merse Rózsi, Szinyei Merse Pálnak festőművész leánya, aki édesanyám családján keresz­tül rokonom is, ajánlotta volt ő nekem Rétit mesteremnek. Persze, a főiskolára nem lehetett ajánlani senkit, mert a mester tanítványának csak azt vette fel, aki­nek rajzaira a felvételin szavazott. Ha valakire nem szavazott a festőtanárok kö­zül legalább három, azt nem lehetett felvenni. Tehát mesternek a növendék csak azt választhatta, akinek a szavazatát is birtokolta. És azért is mentem én őhozzá, mert azt a szellemet képviselte a művészetben, abban a magyar művészetben, ame­lyet Nagybányán alakítottak ki. — Hát persze: volt ott olyan tanár is, Karlovszky Bertalan, akinek óriási mes­terségtudása volt. Valamikor Horthynak lett a házi-tanítója, nála mesterkedett, mert Horthy rajzolgatott, festegetett, passziózott, és hát ezért lett az ő tanítójából főiskolai tanár. Nem hívta meg a Rektori Tanács, hanem őt kinevezték a főiskolá­ra, méghozzá úgy, hogy státust adatott neki Horthy. Mivel nem volt üres katedra, hát egy bábaképző-intézeti tanári állás terhére nevezte ki. Ezért mondtuk mi a tanítványait az „ő kis bábáinak”. — Hát igen, nagyon megszerették őt a tanítvá­nyai, és így olyan nagy hatása volt rájuk, hegy egész sor növendéke követte, átvet­te látásmódját és festési modorát is. — Nézd, művészetet tanítani naív dolog. Nem is szabad stílust sem átadni. A mestertől csupán művészi magatartást és erkölcsöt, alkotói szellemet kell átvenni. S az a szellem, amit Nagybánya, azaz hogy Réti a főiskolán képviselt, az volt a le­hető legjobb és a legbiztosabb eligazítás egy életre. Azt mondta, például: figyeljen úgy, hogy az egész jelenségből emelje ki a legkarakterisztikusabb vizuális tartal­mat. Mert, ha ott van egy furcsa, különös levél, — akkor ugyanis szabadban dol­goztunk az Epreskertben —, akkor azt a levelet komponálja be a képbe. Mert an­nak jelentősége, festői tartalma van! Tehát mindig a festőit, a tipikusan festői tartalmat keressük. Tudod, ő volt az a mester, aki a narratív, elbeszélő piktúrá- val szemben a vizuális/ költészetet követelte meg. A látványból költeményt kell kreálni! Akkor lesz igazán képalkotás. — Ez a portrénál hogy érvényesül? — A portrénál is úgy érvényesül, hogy a költemény formájában nagyon szi­gorú kell hogy legyen, mert, ha „csak” szabad vers, a „csak”-ot nem azért mondom, mert nagyon szeretem a szabad verset is, ha az tökéletesen kifejező!... — így hát Te inkább szonetteket festettél? — Szonetteket, ahogy mondod, vagy négysorosokat. Tudod, az a legszigorúbb — a lehető legkeményebb próbatétel, mert abban nem lehet tréfálkozni. Amikor szétverte a szabadvers a klasszikus versformát, legnagyobb költőink a szonetthez nyúltak vissza! Szabó Lőrinc; ugye nem kell mondanom. Mert ott találta meg a vers újjászületését, minthogy alapjában véve nincsen új a Nap alatt, csak a szük­séges megújulás. — Amikor elvégeztem a főiskolát, katonának kellett bevonulnom. Képzelhe­ted, két év katonaság! Hát, ha már katona, akkor legyek lovas, mondtam én. És valóban elmentem lovas katonának. De mi is lett az első harci feladatom? Az is­tállóban a lovak feje fölé kis lovacskákat, szaladó lovacskákat kellett festenem, vasiakkal a fehér, meszelt falra. Rettentő komédia! Nem is csináltam soká, bele is betegedtem, abbahagytam! Ez az, amit sehogy sem lehetett. Mert vagy ezt próbáld megcsinálni, vágy pedig katona vagy, és akkor.. . sajnos katonának kellett len­nem két évig. Utána egészen furcsa, különös ajánlatot kaptam civil életemre. — Én ugyanis szerettem volna az Iparművészeti Iskolára kerülni, s már úgy is volt, hogy meghívnak, de az igazgató valaki mást talált ki. — Már tanítottál volna ott. — Igen. Alakrajzot és bonctant. Domanovszky mellé beosztva. De az történt, hogy ügyemben járkálva átláttam a „szitán”. Én nagyon keményen, mindig igaz­80

Next

/
Oldalképek
Tartalom