Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: A Gárdonyi Géza Színház októberi bemutatóiról
mint ahogyan azt az eredeti fogalmazás elképzelte. Eleven ez a darab, nem kell róla a port leverni. XIX. századi Oroszország nagy színházi írójától a legutóbbi idők gyakorlatáig szépszerével csak a Vihart játszották hazai színházaink, bár a kaposváriak már 1970-ben felfigyeltek mindarra, ami ebben a darabban a mai néző, a mai magyar közönség számára meghallandó mondanivaló. Győrben is játszották, s éppen akkor, amikor a reformot, a társadalmi mozgást elindították. Nem véletlen tehát az sem, ha az egri színházban, megint csak a reformokkal párhuzamban játsszák az orosz dráma mesterének ezt a késői írását, — a mű 1882-ben keletkezett, négy évvel halála előtt. És ezt nyomatékkai emeljük, hangsúlyozzuk ki, mert Gáli László modern, a mai nézőhöz szóló színházat ígért, megerősítve a mostani évad előtt is tavalyi fogadalmát. Mi, nézők, azt mondjuk erre, jó, hogy a színház irányítója otthonosan igazodik el a színháztörténet egyébként zegzugos útvesztőiben. Mert miért is adja elő nekünk egy egri színészcsapat, jó évszázaddal későbben az orosz bemutatók után ezt a komédiát? Ha úgy tetszik, a színházat a színházról? Egy mai magyar színházban? Talán a kesernyés hangú komédia szereplőinek jellemében kell találnunk a választ a nézőt is foglalkoztató kérdésre, hogy az egyéni sorsok keservesen alakul- nak-formálódnak a nagy zsibvásári tülekedésben, amit röviden életnek neveznek? Vagy az is izgalmas lehet ma, ha a mindennapok állampolgárának előjátsszák netán a színészek, milyen mérce, jogosultság szerint törekszenek itt e komédia hősei céljuk, a vágyott boldogság, a siker, a beteljesülés felé? Milyen áldozattal rukkol ki az egyik és a másik, mikor ebben a kiélezett versengésben le akarja körözni társát, titkos vagy bevallott vetélytársát? Meddig társak itt az emberek? Hol itt- az érdekszabta határ? Kinek, meddig szabad itt játszani, ebben a végzetszabta rulettben, kinek, hol, miért kell feladnia a harcot? Nyegina szimbólum, idill, társadalmi- írói fogás-e nagyobb részben, vagy egy karakterisztikusan megrajzolt figurája az akkori orosz társadalomnak. A herceg, Dulebov, vagy az író egyéniségéhez talán legközelebb álló Bakin mit képes felfogni abból, ami jószerint nélkülük, felettük és láthatatlan szálakon szövődik? Miközben ők azt hiszik, hogy önzésük és társadalmi helyzetük, ne is mondjuk, a hatalomhoz való viszonyuk folytán mindenre jogot formálnak, ami a környezetükben értékként előfordul? Netán előfordulhat? Hány az esélye itt Meluzovnak, a tanítóskodó orosz értelmiséginek, aki szelíden és határozottan védi elveit, de még nem forradalmár, mert a nyomasztó időkben, a hatalmi egy-kéz-őrületének nyomása alatt még gondolni sem mer arra, hogy annyi társa lehetne, amennyi képes lenne megmozgatni ezt a vidéki Oroszországot! És máris itt vagyunk, a vidéknél. A XIX. század orosz irodalma, Tolsztojt sem kivéve, úgy tekint saját hazájára, mint egy felébresztendő nagyerejű valakire, akinek mindene, fénye, ragyogása a távoli nagy városban létezik. Oda vágyakozik minden kormányzóságból minden valamire való ember, mert csak ott van emberhez méltó élet. Itt, a vidéken kisszerűség, félműveltség, vagy még annál is kevesebb. S ha valaki ezt a nyomasztó állapotot felismeri, alig akad más választása, mint a vodka. S ha meg van valamije az eszén kívül, azt is elherdálja, mint Naro- kov, akit a szenvedély a színházhoz köt. Előbb a pénzét; vagyonát áldozta rá. Aztán a lelkét is adná Nyegináért. Meg a sorsát. De az, kinek kell ebben a ragacsos, az önbecsüléstől és az emberi mértéktől kissé félresiklott állapotban? A komédia hősei szellemi, lelki, erkölcsi iszapbokszolást is folytatnak. Ki-ki a maga módján és mértéke szerint, szabná a játék szabályait. Valahol azért van az európai és megérthető kánon, amely — bár homályosan — mégis kitetszik. Itt nagyjából mindenki tudja, hogy ki, miért és milyen eséllyel indul a vetélkedésbe. Az író dolga, hogy az erkölcsileg is tiszta szándékokat engedje előbbre. Bár az érvelés pengeéles vívását, csaknem a győzelemig hevíti Bakinnál, végül is kiütéssel győz az a Velikatov, akit vagyona mellett tisztességes rajongása is rokonszenvessé tesz előttünk. Csaknem azt mondanánk: a mai ügyeskedőket, a társadalmi formációkat, szokásokat átlépő, az anyagi világban acsarkodókat, a gégeharapásig karrieristákat ma is be lehet állítani egy ilyen vidéki tájba, hogy leszerepeltessük őket. Vagy egyáltalán: csak szerepeltessük őket. Nem nehéz utánaszámolni, hogy az orosz színpadon Osztrovszkij után jött Csehov, Gorkij, majd meg a forradalom. Ennyit a színház korszerű, naprakész szándékáról. A többi a közönség dolga. Vagy nem egészen? Hiszen az író által elképzelt, szavakban megrajzolt világot a színpadon újra kell építeni. Netán az értelmezéssel, a hangsúlyok felrakásával még megközelíthetőbbé tenni azokat a tegnapi hősöket és áldozatokat, akiknek — így vagy úgy — mi is szellemi, lélektani utódai vagyunk, itt, ebben a szétzilált, évtizedekig háborúkkal és egyéb nyavalyákkal agyonsanyargatott Európában.
