Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: A Gárdonyi Géza Színház októberi bemutatóiról
Szőke István, a rendező a darab logikai ketrecét úgy tágítja ki, hogy abban tágasan elférjen mindaz, amit Pantyelevnától, Bakintól, Velikatovtól és Meluzov- tól hallunk. A legmélyebben fekvő pont ebben a játékban az anya, akinek kiszáradt szeretete lánya iránt még mutat annyi elevenséget, hogy ne csak a pénz, a siker, a másabb élet miatt is legyen harcostársa lányának. Ennek a négyszögnek a közepében sürög-forog, tépelődik Nyegina, aki végül is elfogadja a mások össze- hangzó döntését, még akkor is, ha ezzel az érzéseitől vesz búcsút. Pedig mi mindennel gyötri, kerülgeti őt Bakin, hogy végül is a társadalmilag, érzelmileg is szalonképesebb Velikatov vihesse el Nyeginát. Ha nem is a győzelmi pálmát. Mert az valahol arrébb van, ott, ahol már ez a vidékiség véget ér. Agárdy Ilona, Epres Attila, Szatmári György és Tunyogi Péter, pontosan bejárják ezt a terepet, alakítják azt a szerepkört, ami ebben a társadalomban ezeknek a hősöknek kijuthatott. Mire a játék véget ér, magunk is rádöbbenünk, hogy a mi mai valóságunkban ismétlődnek ezek a szerepkörök, játékterek, már ott természetesen, ahol emberi érzésekről és értékekről lehet szót ejteni. S ha úgy érezzük, hogy ehhez a belső négyeshez nem mindig tudott csatlakozni, felzárkózni Oláh Zsuzsa, az talán azért is van, mert döntő jelenetekben a rendező a harag, a szenvedély megélése közben elfeledkezik arról a fontos szabályról, miszerint a hangszálakat nem lehet igénybe venni a zenei hangerő és terjedelem határán túl. A közönség nem érti a lényeges mondanivalót és éppen az érzelmi-szenvedélyi csúcson marad fehér foltja az előadásnak, csak azért, mert a színészek hadarhatnak. A vidékiséget és a társadalmi tegnapot itt a herceg szerepében Kátai Endre testesíti meg. Fösvény, furfangos, faramuszi főúr, feltűnően felesleges fennhéjázás- sal; lomhasággal, a realitások iránti teljes érzéketlenséggel. Neki vagyona, jogai vannak és az a pöffetegsége, amely minden túlélt hatalomban viszket. Osztrovszkij egyik telitalálata, ahogyan ez a Dulebov udvarol. Ennyi ellenszenvet ilyen fölénynyel ritkán írtak meg jól egy epizodistának. M. Horváth József a lezüllött kiszerrűséget, álmok utáni kapaszkodást, az ünnepi pillanatokért élő-haló erőtlen öregedőt mozgatja előttünk, kapkodva az emberek felé a levegő és a szerelmi siker minden reménye nélkül azok után, akikben legfeljebb részvétet tud kelteni. Felesleges ő, fenséges érzésekkel. De hát ez a fenség leginkább benne szorul meg, s csak egy virágcsokor vallja azt, ha vallja. Csonka Anikó kellemes jelenség, a félvilági dáma vidéki kiadásban. Elhiteti, hogy mégis csak meg kell néznie, melyik kocsira szálljon fel, ha egyáltalán el akar jutni valahová. Bregyán Péter érveit szabatosan hordja fel. Gáspár Tibor kabinetalakítás, az epizódokban Megyeri Zoltán, Ribár Éva, Horváth Ferenc, Fehér István és Cseh Vince a helyükön álltak. A vendég Kerényi József díszletei, Fekete Mária jelmezei, jó tér- és környezet-hangulatot teremtettek. A zenei összeállítás Papp Zoltáné, aki a XIX. századi regények atmoszféráját idézte. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról Déry Tibor írói telitalálata az a kisregény, amelynek alapján a musical megszülethetett. Figyeljünk fel a gyorsvonati sebességre, ahogyan az író feldolgozta anyagát, a kaliforniai fesztivált, Mick Jaggert, a Pokol Angyalait, a tömeget. A tragikus és lehangoló látomássor végén a regény kifejezéseinél az alábbi mondatok is állnak: „A terület úgy festett, mint Hirosima egy nappal a bomba ledobá- sa után. Sehol egy élő ember a tájban, csak szemét és rom, s ezrével az üres borosüvegek, legalább egymillió, a fele eltörve. Konzervdobozok, s körülöttük emberi hulladék, ameddig a szem ellátott.” Már fel sem merjük tenni képzeletünknek a kérdést, mi és mennyi a hulladék háromszázezer ember után? Nos, Déry ezt az apokaliptikus méretű zenés békehacacárét írja, ahol az akkori évtized csúcsán a hippi- és mindenfajta lázadók ki akartak szökni a társadalomból, ezt a „secessio in montem sacrum-ot” — már Rómában is volt ilyen lázadás, sőt alaposabb is! —, tehát ezt a célja-nincs-eredetiséget, amiben az a szándék, hogy felriasszák a fiatalok a konformista társadalmat. Ezt csípi fülön és vezeti elibénk. De Déry, az író nem azért élte végig a XX. század két nagy botrányát, a két világháború és benne a pusztítás minden fajtáját, sok ostoba jogcímét az emberirtásnak, hogy ne lett volna igaz írói felháborodása mind amiatt, ami megtörtént. Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy ő letöltött börtönévein kívül és felül is eleget kapott a lélek meggyőzésekből. így hát a kisregény fantáziaképe túlmutat mindenfajta aktualitáson. 78
