Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - TUDOMÁNY - Barta Imre: Közgazdasági gondolkodásunk fejlődéséről
A mennyiségi növekedést favorizáló gazdaságfilozófia talaján — a centralizált modellben ez szükségszerű, s nem egyszerűen eltévelyedés — az ütemlelkűség mélyén beépült a köztudatba. A döntési mechanizmus — a testületek mögé bújás lehetőségét megteremtve — a felelősség teljes elsikkadásához vezetett. A termelőerők fejlődésénél az az elméleti kérdés került előtérbe, hogy mi a szerepe a tudományos-műszaki haladásnak a szocialista jellegű társadalmi fejlődésben. Nem világos az, hogy a műszaki fejlődés a társadalmi értékrendben milyen helyet foglal el. Ma a tudományos-műszaki haladás olyan új tendenciái bontakoznak ki (elektronika, automatizálás, informatika stb.), amelyek egészen új felépítésű társadalmi intézmények működését teszik szükségessé. Ennek következtében a nálunk eddig sikeresen működő hierarchikus rendszerek, amelyek alá-fölé- rendeltségi viszonyok, illetve utasításokon alapulnak, és hatásukban centralizált jellegűek voltak, előbb-utóbb kénytelenek átadni helyüket olyan szervezeteknek, amelyek hálózatos felépítésűek, egyenrangú felek kooperációján alapulnak és decentralizált jellegűek. A tárgyalt folyamat ellentmondásosságával is összefüggésbe hozhatóan teszi fel a kérdést Ágoston Mihály: „Milyenek vagyunk hát? Röviden: alacsony a munkaerkölcsünk, lazák a társadalmi normáink, tudásunk nagy részén hézagok mutatkoznak, deformálódott az értékrendünk, nemcsak anyagi eszközeinkben, hanem gondolkodásmódunkban sem vagyunk eléggé felkészülve, hogy lépést tartsunk a körülöttünk zajló tudományos-technikai forradalommal.”■< A morál megítélésével kapcsolatban azonban vigyázni kell. Azt, mint jelenséget célba venni, eleve reménytelen. A morált szülő viszonyok — érdekeltség, szervezés, azonosulást biztosító struktúra stb. — a lényegesek. Ennek ellenére, az ok és okozat szinte minden szintű és formájú, morállal foglalkozó fórumon felcserélődik. 1. A közgazdaságtudomány néhány jellemző vonása A gazdaság mozgástörvényeinek feltárásában a marxista közgazdaságtudomány egyre mélyebbre hatol. Egyes területeken viszont a gyakorlat jár elöl. Ügy tűnik — különösen az utóbbi években született, elméleti munkák alapján, mint a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem négykötetes politikai gazdaságtana — e tekintetben a nyolcvanas évek közepére fordulóponthoz érkeztünk. A téma tárgyalásának kiindulópontjául az szolgálhat, hogy a szocialista gazdaságra vonatkozó absztrakt közgazdasági elmélet — a nem lebecsülendő részeredmények ellenére — mindmáig kidolgozatlan. Abból helyes tehát kiindulni, hogy a szocialista gazdaság törvényszerűségének kérdései sem elméletileg, sem az alkalmazott közgazdaságtudomány részéről, mindmáig nincsenek, s objektíve nem is lehetnek a kapitalizmuséhoz hasonló mélységben kidolgozva. Több, alapvető elméleti kérdést ugyanis nem válaszoltunk meg sem 1968 táján, sem azóta. Aligha vitatható pedig, hogy egy elvont, moralizáló szocializmuskép nem vezérelheti a gazdasági folyamatokat. Tudományos kidolgozottság, elméleti megalapozottság nélkül azonban csak egy másik, érthető okokból támadható pragmatista, kényszerhatások esetén pedig — mint a nyolcvanas években — improvizációkkal terhelt út kínálkozik. A ma és a továbbfejlesztés kérdéseire a marxista közgazdaságtudománynak természetesen ma kell választ adnia. Az elméleti megalapozottság elégtelensége alapján érthető meg az az igazán mély ellentmondás is, ami a termelőerőkhöz képest fejlettebb termelési viszonyok erőltetett megvalósításából táplálkozik és fordítva is, abból, hogy a kialakuló gazdasági modell még mindig nem találta meg társadalmi-politikai modelljét. A szocializmus törvényszerűségeinek jobb megértése, az elméleti-tudományos megalapozottság fokozása nélkül, az olyan igazán nagy horderejű kérdésekre nem kapható megfelelő válasz, mint például a szocialista országok fejlődési lendületének megtorpanásában; az extenzív fejlődési tartalékok kimerülésén és a világgazdasági válságon kívül — milyen szerepe van a gazdasági rendszer túlhaladottsá- gának; a gazdaság felülvezéreltségének: a tulajdonosi szemlélet gyengeségének; a középszerűre hangolt értékrendnek; az egyenlősdi kényszer alacsony szintjének? Miért nem tudott eddig egyetlen szocialista gazdaság sem igazán innovatívvá válni? Mivel magyarázható az, hogy a gazdaságnak a tudományokkal, a szellemiséggel kapcsolatos fogadószintje — különösen az iparban — alacsony, inkább tartózkodó, mint „szomjúhozó”. A tudományos megalapozottság elégtelehségének gyökerei korábbi szocializmusképünkig vezethetők vissza. Az ide kívánkozó bőséges értékelések közül Szabó Márton következő néhány megállapítását érdemes — s elégséges — idézni: „Ez a 71
