Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Magyari Barna költeménye
múltán veled? Talán akad egy kelekótya, akinek az a mániája, hogy felélesz- sze csipkerózsikaálmából jellemed, s papírra vesse mintegy önigazolásul. Sekély vigasz. Nézz rám! Itt vagyok, ne parancsolj el! — Az a délután zsongott bennem. Felálltam, indultam volna felé azzal a születő egyetlen szóval, de megtorpantam. Szinte fojtogatott az üresség. Aztán hőhullámok futottak át rajtam. A menni kell lüktető ritmusát mégis any- nyi társam által gúnyolt, irigyelt józanságom gyűrte le. Varázsos csuhásom, egyszer volt fellobbanásom: nincs tovább. Felkavartál, válságba sodortál. A végzet rendelte így. Elhanyagoltam teendőimet, átértékeltem mindazt, amiért eddig szenvedtem. Ezen áz édesbús próbatételen megszabadultam még mindig létező, s nem éppen dicséretes tulajdonságaimtól, a rátartiságtól, a kivagyiságtól, a hittérítők egyoldalú megszállottságától, s ráébredtem a földiség gyönyörűségeire. Az utóbbit különösképp köszönöm, mert akaratlanul arról is meggyőztél, hogy csak a beteljesületlen vágyak a halálig tartóak. Hevességük csökkenhet, ám még rájuk gondolni is szívmelengető. Annál is inkább, mivel ráadásként nekünk jut a lemondás tisztítótüze, frissítő katarzisa. Ezért nem válunk el, emiatt találkozunk még oly sokszor a képzelet lehetetlent nem ismerő honában. És a valóságban is köszönthetlek. Kimérten, udvariasan. Elég ennyi, hiszen eddig sem váltottunk többet néhány mondatnál. A gondolat- átvitel érzelmi párharca sohasem hangzott el, s mi mégis tudjuk, hogy megtörtént. Mehetsz, üdvözlöm a fenséges szülőket. így bocsátlak el. Ha jössz, szívesen látlak, de a távolság egyre nő. Nem úgy odabenn! Amikor megjelensz, akár álmaimban, akár itt, ismét vilióznak azok a fények és simogató melegük csak megolvasztja magamra erőszakolt közönyöm hópalástját. Ilyenkor újra közelítenék, de a némaság kármám szabta regulája kötelez. — Szertartásosan meghajolt, távozott. Rám roskadt a magány. Dideregtem abban a nyárban. Kiáltottam utána, de azt a szót már nem hallhatta meg, mert azok a léptek rég messzire siettek. Máshoz, másfelé. — Szegény Margit. . . — Biztos soror? Hiszen folyvást visszatér. Mint most és máskor. (Folytatjuk) MAGYARI BARNA Verseimtől döglenek a legyek Székely Ervinnek képzeld mióta nem találkoztunk rájöttem hogy verseimtől döglenek a legyek így szavaim hangpárnáján kényelmesen alhat a Csonkatorony emlékszel a kosármérkőzéseken mindig Emese mögött ültünk pedig Einstein nagyanyját csak pontosan annyiszor láttuk mint a mosolygós lány fehérneműjét és tudod mikor az irodalom cipőjébe tett a Mikulás kissé én is meglepődtem s zavaromban felmutattam egyéniségem 23
