Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál
mindenféle kétes elemekből álló, lekezelésre is méltó külvilágtól. Gondos természetesen csak a legkülső körig jutott el, melynek védőbástyáit a harmadik titkárnő, fejét tupírozással legalább a duplájára duzzasztott, fásult, de szigorú tekintetű, negyvenes éveiben járó szőkeség uralta. A szőkeség asztalán mindössze egy többvonalas (a K-vonal ebből még hiányzott), vajszínű telefonkészülék meg egy előjegyzési naptár hevert, az asztal mögött viszont egy hivatalba végképp nem illő, valamikor talán jobb napokat látott komód terpeszkedett három bazi nagy kávéfőzővel és a hozzá tartozó összes rekvi- zitummal. A szőkeség a naptárt lapozgatta lajhár közönnyel, és amikor Gondos belépett, igazított egyet luftballon frizuráján. Gondos legatyásodott kezeslábasát látva, megbánta az is. — Kezitcsókolom — így Gondos. — Jó napot — a luftballon. Gondos egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. — Na ez is egy munka, akarom mondani meló, még jó, hogy bele nem szakad ez a nő. Mennyi lehet ennek a fizetése? — gondolta magában. — A párttagsági könyveket hoztam a ... — Tudom — vágott közbe a nő. — Épp most csörögtek ide — bökött a vajszínű telefonra. — Adja ide! Gondos kirakta szakadt szatyrából a tagsági könyveket, és kérdőn nézett a titkárnőre. Közben megszólalt a telefon, és az ajtón is kopogtak. Egy sötétkék öltönyös, nyakkendős férfi lépett be, aki a sötétkék öltönyhöz barna cipőt hordott. A szőke intett a férfinek, hogy várjon, felvette a telefont, Gondos meg mintha ott se lett volna. A Bánhidi elvtárs házon kívül van, nem tudom adni — mondta a titkárnő, nem is köszönt el a telefonálótól, levágta a kagylót, majd úgy nézett körül a szobában, mint aki most nagy tettet hajtva végre elismerést vár. Elégedett volt magával mindenesetre. Győzelme tudatában élt. — Lerobbant a Csajka, Kovászné elvtársnő — mondta most már a magáét a kifinomult ízléssel (már ami ugye a színharmóniát illeti) öltözködő férfiú. — Sofőr ez, vagy gépkocsi-előadó? — tűnődött Gondos, de már langyosodni kezdett benne a méreg, végtére ő jött előbb, ezek meg itt negligálják. (Azt már beverte gyepes fejébe néhány tapasztalat, hogy az érettségije nem egészen az a papír, amivel az élet sűrűjéből a naposabb tisztásokra is kivérgődhetne csak úgy spontán.) — Az nagy baj. Vigyék a Visegrádi utcába! — rendelkezett a nő. — Nincs alkatrészük — mondta a férfi, és várta a további hatást. — Bánhidi elvtárs biztos, hogy nem fog örülni neki — jelentette ki a lufballon vésztjóslóan. Tovább nem pazarolta drága idejét a férfire, aki miután patthelyzetbe került, kioldalgott a szobából kék öltönyöstül, barna cipőstül. — Na, szóval — méltatták végre némi figyelemre ismét Gondost — majd az Ica beragasztja. — Mit? — nézett fel a fiú majdnem ijedten. — Természetesen a bélyegeket... e... izé... milyen elvtárs is maga? — Gondos... Gondos Andor — világosította fel a fiatalember, bár akarva- akaratlan már a saját könyökén is kijövő, olcsó — ám e helyzetben mégiscsak találó — kiszólásra gondolt, azaz hogy egy franc a te elvtársad, de nem én. A luftballon — szintén telefonon — átszólt a második titkárnőnek, Icának, aki miután a szőke felett helyezkedett el a hierarchiában, még öntudato- sabb volt. Ezért csak hosszabb rábeszélésre nyitotta ki szobája ajtaját, vette 8
