Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Esték a Gárdonyi Géza Színházban

Miller bevallottan önéletrajzi fogantatású keretet ad mindannak, amit ebben a visszaemlékezésben tanulságként megfogalmaz. Az európai gyökerű drámaíró pályáját, sorsának emésztő bugyrait, drámáiból is, vallomásaiból is, a nagyrészt nyilvánosság előtt lezajló életéiből is ismerjük. Éppen ezért kettőzött figyelemmel kell végiggondolnunk, elemeznünk azt, amit saját sorsának indító mozzanatairól elmond. Azt meg különösen elemeire kell szednünk, amit apró emóciókból, jelentéktelen emberek tragédiájából épít fel, mintegy megmutatva, hol van a végzetszerűség, mi az, ami az egyéni sorsot méltóvá teszi a mi részvétünkre is. Hol kell kijátszani és bemutatni azt a bizonyos felfedezhető veszélyt, ahol a lélek és vele együtt a sors is a mélységbe zuhan és ott is marad! Senkinek sem nyújtva vigaszt és optimizmust arra, hogy érdemes lett volna még akár egy fertály órát is élnie.

Itt mindenki érzelmi életet él. Ebben a koszfészekben, ebben az idegőrlő szellemi-emberi alacsonyságban, ahol a lét legfőbb jellemzője a riadt egybe- tartozás és a szenny. Így — együtt. Az író szerint: „Története van, bonyodalma azonban nincs ... egyet sem írtam nagyobb szeretettel.”

Ez így igaz. Itt Bert és Kenneth egyetértenek abban, hogy a pillanatoknak a zengő versekkel lehet tartalmat adni, mert a zenélő szövegek felemelik, máshová, az időtlenségbe viszik az embert, érzelmeket ébresztenek, vágyat-hőfo- kot gerjesztenek bennünk, amikért csakis hálásak lehetünk. Ugyan kinek?

A szín — raktárépület, koszos ablakokkal. A két, egymáshoz is érzékenyen, meghitten közeledő fiatalemberben fellobban a vágy, hogy letöröljék a koszt az ablakokról. És ez a veszte Gusnak, társuknak. A levakart akadályon túl meglátják a még nagyobb szennyet, az utcalányok önprédáló aljasságát. Végiggondolják, amit látnak és amit naponta meg kell élniök. A tragikum annál súlyosabb, hogy a felismerés pillanatait nem követik rögtön az állapotváltozások kívül és belül. Itt tizenkét ember — az érdekektől összezárva, függőségben és valódi tucatszerűségben — tipródik, teszi a viszonylag meghatározott napi feladatot. Senki sem kötődik mélyebben senkihez. Raymund mintha összetartaná fegyőri tekintetével ezt a bagázst, de nem tud mit kezdeni Ágnessel, Patríciával! Mintha nem is lennének érzelmei. Gus öntépő magabiztosságát, Larry hasznos egyéniségét, cinikus mondatait tisztelné, Tomot kerülgeti előbb is, ivá- sa miatt, utóbb pedig annak éllenkezőjéért. Ide, ebbe a raktárba csak anyagért érdemes bejönni, lelkiek itt a küszöbön túl keresendők. Vagy mégsem?

És ebbe a sivár környezetbe lép bele a vendégként rendező Szabó Ágnes. Először elemzéssel deríti fel, miért és hogyan szereti ezeket a figurákat a szerző, aztán meg azokat veszi számba, akikkel ezt a dramaturgiailag nehezen kezelhető anyagot el kell játszatnia. Néhány beszélgetés után tudjuk, hogy a fiatal rendező mögött kemény évek munkája áll háttérként. Csak tavaly októberben lépte át Erdély határát, otthagyva a jó rendezéseket és kiváló kollegákat biztosító Szatmári; Kolozsvárt is, ahol a híres színésznővel, Széles Annával is dolgozhatott. Ahol kilencven felé járó nagymamája és vele együttélő édesanyja — ugyancsak színészi pályán dolgozott — biztosítják a családi hátteret, a szülőföld szeretetét. (Édesapja a veszprémi Petőfi Színház főrendezője!) Szabó Ágnes egyéniségéhez ezek a jegyek hozzátartoznak, és ha beleérző, egyéni látásunkat most megsarkantyúzzuk, azt is mondjuk, meg is érződik a munkáján mindannak a nyoma, amit a lélek szenvedéséről eddig tanulmányozhatott.

Bert és Kenneth összetartoznak és mégis válniok kell, mert az egyiknek van még ereje a dobbantásra, a másiknak meg már épp azokat a finom részeit koptatta el a szennyben a gyakorlat, amit annyira hangsúlyoz Gus és Tom sorsa. A Shaw-daraJb érzelmi szárazságát itt az érzelmek kavalkádja foly76