Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Esték a Gárdonyi Géza Színházban
pékét. Nagyon nagy siker volt. Második közös fellépésünk ugyancsak a Magyar Színházban: Szeretem a feleségem — egy zenés vígjáték, Harmath Imre írta. Ábrahám Pál remek zenét komponált hozzá. Ebben két duettet is énekeltünk Palikával. Utána nagy, akrobatikus táncunk is volt, olyan sikerrel, hogy már a főpróbán mindkét számot négyszer kellett ismételni. Az ő karrierje kialakult pillanatok alatt. Sztár lett. De mindig ember maradt, közvetlen, egyszerű, segíteni mindig azonnal kész. Ezután én visszamentem ismét vidékre, miután az Unió igazgatója rengeteg pénzzel maradt adósom, s így szükségem volt arra, hogy egy rendes, jól fizető színházhoz szerződjek. Ezt meg is találtam Miskolcon, Sebestyén Mihálynál, aki ott egy kiváló színházat csinált. Most visszatérek Jávor Palira. A felszabadulás után, amikor amerikai vendég- szereplésre indult, a színpadon nótázó, cigányozó Pali Bartók- és Kodály-feldolgo- zásokat kért tőlem, hogy majd ott kint ezeket fogja énekelni. Amerikai éveiről nem tudunk jóformán semmit. De ha ittmarad közöttünk, akik szerettük, becsültük, még most is élne. Ezt tudom. Egész biztosan tudom. ESTÉK A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN Célok és eszközök Az idei tavasz két elgondolkozásra érdemes színházi estével örvendeztette meg az egri közönséget. Egyik esetben sem a mondanivaló az új, hanem az, ■hogy isimét bemutatták. G. B. Shaw Pygmálionja éppúgy érdeklődést váltott ki, mint Arthur Miller Két hétfő emléke című színműve. A két alkotás között többek között az is szembeszökő különbség, hogy a Pygmalion ötfelvonásos darab, míg Miller lélekelemzése egyfelvonásos, bár kétségtelen — szerkezeti különösségei okából is — eltart csaknem másfél óráig. A Pygmalion Még az első világháború előtt írta ezt a színpadi művét a nagy ír gúnyolódó: 1912-ben mutatták be. A pesti Vígszínházban, kritikájának tanúsága szerint Kosztolányi is élvezhette 1913/14 teléig Mert mit is írt a híres darab hatása alatt: „Shaw csak szimbólumul választotta az antik nevet. Hőse egy londoni fonetikus, aki esőköpenyben ácsorog a katedrális boltíve alatt és a kocsira váró közönség nyelvjárását kottázza fonetikai jegyekkel. Egy fonetikus, mint drámai hős. Esőköpeny, gyorsírás, fonetikai hangvilla, autó, töltőtoll, fogorvosi szék, tangó: íme, ezek ennek az egyáltalán nem hősi és nem múltban élő ír drámaírónak a kellékei. A fonetikus, aki kemény, hideg figyelemmel vizsgálja a szájüreg munkáját, a fogakkal sövényezett, meleg és eleven hangszekrényt, és kulturált füle a negyedhangokat is észreveszi, kéjeleg bizarr feladatában ... Feleségül veszi a hangtani médiumát, a londoni csibészlányt, a szemetesember lányát.” Ennél tömörebben összefoglalni, hadrendbe állítani pár szóval mindazt, ami a színpadon, Shaw mondatai nyomán megelevenedik, pontos érzékelés eredménye. Nekünk, mai (közönségnek, azoknaik, akik ma, 1988-ban ülünk be a zsöly- lyébe, többrendbeli fénytörés után kell és szabad Shaw maliciózus, gunyoros szövegét végighallgatnunk. Időközben a világ és benne a társadalom is többször bukfencet vetett, filmben, zenében, vágásokban átdolgozták az eredeti szöveget. Az átlagnézőnek az emléksora vegyes, a darab sok-sok feldolgozása 73
