Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Cseh Károly költeménye - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
Van a rágalmazásnak egy különösen hitvány, és aljas fajtája, és ez az irodalom. Volt mindig egy gyanúm hogy az irodalom lényege nem más. mint a pletykálkodás, rágalmazás. Néhány fejezetet szenteltem e kérdésnek egyébként az Élők és holtak-ban, kár lenne ezt nyakánál fogva megint előráncigálni hivatlanul. Egyet azonban még hozzátehetek: mármint, hogy abban is vannak fokozatok, rétegződésük. Bizonyos fajta irodalom — rosszhiszeműen — már alapvetően hamis adatokkal, hazug premisszákkal operál, nyilvánvalóan azért, mert másképpen sohasem volna képes bizonyítani azt, amit bizonyítani akar. Erre itt egy példa: Déry Tibor nevű úrnak Tükör című darabja a Nemzeti Színházban. Déry rosszhiszemű, gyűlölködő, rossz indulatoktól elragadott ember, aki ráadásul még nem is ismeri a környezetet és a világot, ahová be- otrombáskodik. De bizonyítani kíván valamit, valahogyan, valakiknek kedvéért, — tehát egy hamis légkörben, soha nem létező figurákat kelt életre, méghozzá a valóság és hitelesség pretenziójával, és ezáltal válik éppen rágalmazóvá. Esete nem egyedülálló. (...) Rövidlátó, bornirtsága mellett ez a legkirívóbb sajátossága. írók szerencsétlen vagy szörnyeteg fiaira gondolok és őszinte öröm tölt el, hogy utód nélkül távozok majd ebből a világból. Igaz, volt egy kislányom — Izabel — lenn Dél-Amerikában annak idején, de ő is elpusztult szegény, alig néhány hét múlva, hogy megszületett. Őszintén bevallom, amilyen szomorú ez, gyermek nélkül élni, mégis ugyanolyan megnyugtató is egyben. Minden, ami ezen a világon van, tulajdon, állás, mesterség, ház, gyermek — mind csak teher és kapocs. Nehezebbé teszi a mozgást, majdnem lehetetlenné a könnyű távozást. Mennyivel jobb ez így — kutyát tartok gyermek helyett. Egy angyali kis kutyát, a Bubit, ezt a törpe kis korcsot — puli, pumi —. akit a tökéletes formán kívül vidám lélekkel is áldott meg a természet. Mert vidám, együgyű, játékos, mohó, erőszakos, és mégis mindenben aláveti magát kívánságainknak. Igaz, hogy magunkkal egyenrangú félként kezeljük, feleségem és én, — gyanúm az is, hogy ezáltal lett ilyenné, amilyen, mert környezetünkben nőtt fel, emberi légkörben, mondhatnám, emberi méltóságban. Vajon ugyanaz a véleménye a világról, ami az enyém, a miénk? Aligha hiszem. Különben nem lenne ilyen ujjongó, vidám és játékos . . . "k Nyitott ablakomon át hallom, hogy énekes kántál lenn az udvaron, vidám danája felcsap az ötödik emeletig, szétdűléssel fenyegetve a falakat. De az uccán is kántálnak, tamburáznak, citeráznak, harmonikáznak, hegedülnek, — recseg-ropog a nagy vidámságtól az ucca és a város. így tart ez, mióta kitavaszodott, mert télen kissé óvatosabbak a zenészek, az énekesek is védik a hidegtől a hangszálaikat. Aggodalommal figyelem ezt a nagy vigasságot, kétségbe vagyok esve, mert jól tudom, mit jelent ez a heje-huja a világban. Minél nagyobb a nyomorúság, annál hangosabb az ucca, egyik vidám zenész adja a kilincset a másiknak és egyik bohókás énekszám hangzik fel a másik után. Fenn, északon, ahol rend van kivül és belül, mondják, csendben és hangtalanul élnek az emberek. A cigánykodás errefelé kezdődik, hangos heje- hujával, tamburázással, citerával. Keleten, délen űzik ezt a lármás életet, ahol szenny van és nyomorúság, az embereken belül pedig reménytelenség, céltalanság, értelmetlenség, felelőtlenség. Általában, — talán így is mondhatnám ezt —, a cselédek muzsikálnak. Vágyakban is a szolgák, az elnyomott, elbutított rabszolgák ... 25
