Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Nyári zápor (novella)
Egy ideig nem szói, hosszú, száradó hajából kellemes illat árad, durcásan húzza össze szépen ívelt szemöldökét. — Nem akartam megbántani! Emlékszik, ugye, hogy az előbb maga kérdezte tőlem, hogy hol járok itt, ahol még a madár sem jár, aztán azt is tudjuk mindketten, hogy a városkörnyéki tanítók, tanárok többsége kijáró — érthetően —, leghőbb vágyuk, hogy „bekerüljenek”. Lehet, hogy a tények győzik meg, lehet, hogy büszkesége erősebb ezeknél, mert a homlokráncai elsimulnak, arca újra békés, úgyannyira, hogy ujjával a párásodó oldalablakra — mint a táblára — felírja a saját nevét. — Szólítson nyugodtan Eszternek, elvégre az apám lehetne, és olyan furcsa, hogy azt mondja: tanító néni. Űjra záporba kerülünk, megint törölni kell az ablakot. — A kartársnőm tanítja az első-másodikat. Ű már idevalósinak számit. A felső tagozatot naponta viszi, hozza a busz. Amikor — három éve — ide költöztem, és a szüleim itthagytak a kongó ürességben, két zsebkendőt sírtam tele az egyetlen berendezett szobámban, mert elkeserítettek apu szavai: — Itt aztán jól elvermeled magad! Életed végéig várhatod a kertes házadba a lovagodat, viszont élhetsz a hivatásodnak, pedagógiai tudásodat megcsillogtathatod a fele magyar, fele cigány gyerekeid között. Jó! Néhány száz forinttal többet keresel, házi tejét iszol, valódi kap'irgáló csirkehúst eszel, talán hoznak majd télen jó kóstolókat, fűszeres hurkát, meg kolbászt is, ha kedvükben jársz... — És még azóta is sír? — Eszem ágában sincs! Számolok a számolandókkal és — ha hiszi, ha nem — még csurom vizesen is boldognak érzem magam. — Szerelmes? — A kutya sem néz rám! — Eszik sok csirkehúst? — Nem esetem a csirke, de a tsz-ből hébe-hóba kapok borjúhúst, malacot. Roppannak a kérdések és a válaszok, a tanító néni magabiztos, határozott, mint aki nagyon is jól tudja, hogy mit csinál. — Él a hivatásának. — Eltalálta! De mivel még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy csupán annak éljek, ezért most kocsira gyűjtök. Kocsim lesz nekem is, és azzal járom majd a világot. Azzal keresek szeretőt... Rajta a sor, most már ő nevet! — Tudja, a múltkor az iskolában néhány gyereknek piszkos volt a keze. Mindenki kitette a padra a tenyerét, és az egyik kis cigányom mondott valamennyiről véleményt. Az enyémről is! Másnap — a faluban járva — látom, hogy Mag Jóska — az osztály vagánya — ott guggol a patak fölött és félmeztelenül, homokkal súrolja a tenyerét. — Mit csinálsz? — Kezet mosok! Holnap, a tenyérviziten, első akarok lenni . . . Ahogy beszél, bepárásodik a fekete szeme. — Ehhez mit szól? — Hiába! A lámpások világítanak. — És hol érdemes világítani? Ahol a legnagyobb a sötét... Üjra szétszóródnak a felhők, az erősödő napfény szétkergeti még a bárányfelhőket is. Egerhez közelítve, szinte már porzik az út. — Nem olyan szörnyű itt az élet, ahogyan sokan gondolják! A tsz-elnök az első hónapban kizárólag csak nőnek nézett, aztán két „korrepetálás” után 36
