Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Nyári zápor (novella)
SZALAY ISTVÁN Nyári zápor Szakad a nyári zápor, mintha dézsából öntenék, vagy mintha pótolni akarná az idő a mulasztottakat. A kis mátrai falu utcáján telnek az árkok, tócsák gyűlnek az út aszfaltgödreiben, az emberek fedél alá húzódnak, és csak a libák mászkálnak kéjelegve az úsztatóvá duzzadt, régi patakmederben. Az autóbusz-megállóban egy ember toporog, közelebb érve, az ablaktörlő sűrű inga járása között látom, hogy egy nő. Fékezek, kinyitom a kocsiajtót, mire ő, csuklyás fejét előredugva, hálásan rámpillant, és félig kint, félig bent, hámozni kezdi magáról az esőkabátot. — Csurom víz lesz a kocsija! — Sose törődjön vele, az a fontos, hogy partra úszott, a kabátot meg dobja csak a hátsó ülésre, biztosan megszárad Egerig. Kezét nyújtja, kölcsönösen bemutatkozunk: Tóth Eszter tanítónő. Erre aztán megdörren az ég, és hosszú, fényes villámok cikáznak a felhők között, az eső meg csak csapkodja, veri az ablakot. — Kellett már ez az eső. Csak jég ne legyen! Szimpatikus a huszonegynéhány esztendős tanító néni megszólalása, hangjában őszinte örömet érzek az égi áldás iránt, de egyben féltő aggodalmat is. Osztom a véleményét abban, hogy néha bizony, elmaradnak az aranyat érő, langyos, csendes esők, és a harminc fok körüli hőségek sem használnak a gyenge vetésnek. — Látom, szívügye a mezőgazdaság. Ujjaival csapzott, kócos hajában turkál, finoman eligazítja a ruháját^, majd tükröt szed elő. Rám pillant, elnézést kérőén, rúzzsal kihúzza a száját; bepattintja, maga mellé rakja a táskát. Az emberek a szívügyeim! Senkinek sem mindegy, hogy mennyi és milyen lesz a termés ... Két faluval odébb már csendesedik a zápor, ritkulnak, szelídülnek a borulások, szivárvány öleli át az elénk táruló eget. A tanító néni tapsolva mutatja a nagyszerű égi fényt: — Ha ezt most látják az én csibéim, akkor hétfőn lesz sok beszélniva- lónk ... Magunk mögött hagyjuk az esőt, újra süt a Nap, füstölögve szárad az út. — Melyik osztályt tanítja? — Harmadikat, negyediket. Tizenheten vannak! Szerencsémre ő is érdeklődik, merre, hol jártam, itt, ahol csak a madár is ritkán, így aztán nincs szükség a mondvacsinált bevezetőkre. — Csák nem Egerből jár ki? — Itt lakom, egyedül egy háromszobás, kertes szolgálati lakásban, és csak hét végén — akkor sem mindig — megyek haza a szüléimhez. — Merész vállalkozás! — mondom csak úgy, inkább magamnak, mire ő csodálkozik: — Miért lenne az? Óvodás koromtól tanítónőnek készülök, hivatásból teszem azt, amit szeretek és ami a kötelességem. Itt lakással, szeretettel vártak, megbecsülnek, becsapásnak tekintenék, ha valamiféle ugródeszkának tartanám ezt a helyet. Elnevetem magam. — Hová lehet innen ugrani? 35
