Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Tárlatról tárlatra
És mert ez a kép jelen elmélkedésem egyik fontos pontja, el kell mondanom azt a meglepetésemet is, hogy ezen a képen olyan színeket veszek észrei, amik az ottani, az indiai valóságban nem is léteznek; kizárt, hogy maga a márvány olyan színesen árnyalt és olyan kolorittal köszöntse európai vendégét, mint ahogyan azt a festőnő megfogta, átértelmezte. És itt jutunk el ahhoz a ritkán elemzett ponthoz, amikor a művész egyéniségét, stílusát, a mindenki mástól elhatároló karakterjegyeket szeretnénk elkapni. Körtvélyessy Magda jó kolorista és határozott színekkel ábrázoló alkotó. A sárga minden változata, árnyalata minden képén megtalálható. Még a legborúsabb, a legködösebbnek szándékolt, úgynevezett misztikát árasztó témáiban, műveiben is ott van a sárga. A Niagara lezuhanó víztömegét is, nemcsak keretként, de kont- rasztos hatásként gazdagítja az ingerlő, ez a támadó, ez a makacsul hűséges sizín. A víz, mint könnyed, mozgékony természeti jelenség, ettől a színtől elnehezül, veszti táncos könnyedségét. A Niagara álmosan, csaknem azt mondanám, ólmosan hull alá a mélybe. Ez talán azért is van. mert ez a látvány épp azt a mélységet hangsúlyozza, amit a víz dübörgése nélkül nem érzünk félelmetesnek. S ha már a rendezés jóvoltából nem messzire került a Niagarától a sivatagi homok, a szfinx, a homok más feldolgozású emlékképe is, könnyen kiolvashatóvá válik a törvény- szerűség: ez a művész a gyerekkorából, valahonnan az alföldi világ, netán Báránd környékéről hozhatott, szerezhetett olyan élményeket, netán drámaiakat, mindenesetre komoly nyomot hagyókat, hogy ez a sárga, vagy a mélységnek, mint látványnak, vagy mint veszélytudatnak a megközelítése örök kísértésként benne maradt a művész agyában, testében, idegeiben, tudatában, lelkében. Ezek a lefelé nézések, aki nem tagadja, viszonylag jól fogalmazott magánéletében — procul negotiis, ezek a mélyre, mélybe látások a félelem és az öröm társutasai a művésznőnél; távol a mindennapi gondoktól — megengedheti magának azt a légies könnyedséget, hogy álmai, látomásai, virágszirmai, színei és remek formái között vándorolhasson kiállításról kiállításra képeivel. És folyton újat kereső önmagával. Miközben mindig is azokat a pontokat kerülgeti, ahonnan csak ő látja azt a bizonyos élményt, a látványt adó természetet, annak egy szeletét, amelynek megörökítésére odaadja teljes önmagát, egész életét. Amikor csak egy feltételezésként használt felismerést választottam arra, hogy gondolataimat, a Körtvélyessy Magda által megalkotott művészvilágról szóló ro- konszenvemet leírjam, az a szándék is vezetett: be kellene egyszer már bizonyítani, hogy a beleélés, mint a valóság megközelítésének, feltárásának módja, legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az a szakszerűnek tűnő szakmai elemzés, amelyben „a tanult kortárs” a láthatót tapogatja, kísérli meg elmagyarázni az alkotás lelkét, ami alkalmasint több is, más is, mint néhány deka festékanyag, meg a vászon, meg a keret, meg a tér, ahová az alkotásokat ki szokták függeszteni. Szemtől szembe és elsősorban azért, hogy a közönség beleélhesse magát lábbá, amit a művész megélt. Neki is, az ő hasznára is. Mert nem lehet kevesebb a célunk, mint megérteni a tartalmat, ami mindannyiunkat összeköthet. Szabó Sándor az MTI fotóriportere a borkombinát aulájában mutatkozott be felvételeivel. A kiállításnak azt a címet adtuk, hogy az „MTI jelenti... ”, A cím bizony megtévesztő, kicsit nagyzolósan választottuk Szabó Sándor gazdájának a köpenyét, gondolván arra, hogy ennek a jó szemű, tehetséges fotósnak, éppen fiatalsága okából, tekintélyt kölcsönözzünk. Nincs neki erre szüksége. Azt a szakmabeliek jól tudják, hogy a mindennapi rutin és a mindennapi feladat egymást kiegészítő malomkövek, őrlik is tisztességesen a szerszám gazdáját. A fotós élete, művészete a pillanaté: a pillanat múló, elpárolgó realitását kapja lencsevégre úgy, ahogyan azt észrevette, ahogyan azt észre kellett vennie. Rendszerint a megrendelő szándékát is szolgálva, sokszor alárendelve annak a mondanivalónak, amit a fotóssal a föléje-köréje kerülő szöveg mond. Ezt a mindennapi realitást azonban úgy kell meglátnia a fotósnak, hogy az általa megörökített pillanat élményt szerezzen a kép szemlélőjének. Netán örömöt. És, mert mindig is a realitást kérik számon a riportertől, torzításmentesen kell szolgálnia az igazságot is. Amit manapság sem könnyű adekvátan meghatározni. Mi is segíti a művészi igénnyel fellépő szakembert abban, hogy témájáról, tárgyáról, saját világáról az igazságot megválthassa? Az a szeretet, az a nemes önzés, amelyet a szokott környezet, netán otthona, hazája iránt érez. Ez a fiatal fotós Heves megyei. Hatvanban élte le induló éveit, emlékei, hangulatai ehhez a tájhoz, éhhez a népfajtáshoz kötik. Amikor a boldogiak udvarán 81
