Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Tárlatról tárlatra

• Véső-paletta

A HEVESI SZEMLE GALÉRIÁJÁBAN

Tárlatról-tárlatra

Az idei évet galériánkban meghívott művésszel kezdtük. A hazai művészeti élet egyik furcsa vonása, hogy azokat a művészeket, akik néhány évvel ezelőtt meghaltak, a legnagyobbakat is alig véve ki, gyorsan beborítjuk a feledés szürke leplével. De nem szerzünk tudomást azokról a még élőkről sem a foghíjas kritikai munkálkodás folytán, akik megérdemelnék, hogy az országos közvélemény is tudomást vegyen róluk; lássa, értse, netán szeresse műveiket, mert kifejezik a kort és benne mi-magunkat is. Ez a viszonylag mostoha bánásmód kijut

Körtvélyessy Magdának

is, aki éppen ezzel az egri vendégszerepléssel jutott el negyvenedik tárlatáig. Negyven képével — ne gondoljunk babonára vagy számmisztikára! — összegezte az egri közönség előtt azt az utat, munkásságot, érettséget, amit az évtizedek ösz- szehoztak benne. Tájképek, virágok, erős színek, szinte ránk támadó látványok, olykor a látomások sűrűjével, feloldatlanságával, titokzatosságával tárulnak fel a formák, amiket a festő által megérintett, megfogott, megélt pillanat, hangulat tesz teljessé.

Belelapozva emlékkönyvébe is, a róla és képeiről írott ítészi vallomásokba is, mindenképpen sajátos alkotói egyéniséget ismerünk meg Körtvélyessy Magdában. Nem szabványsors, már csak azért sem, mert a imái, közép-európai átlagember lehetőségeit, tájoltságát ismerve és ahhoz viszonyítva mindazt, amit a festőnő felfedez és bejár, lefest, tehát átél, megörökít másoknak és magának, az nem csak a szűkén vett haza, a hazai tájak. Az is, azok is. De négy világrész ismert és félig ismert utait bebarangolva, átélte a Niagara-vízesés moraját; a sivatagot éppúgy, mint az antik kultúra észak-afrikai, karthágói maradékának felemelő, és ugyanakkor elszomorító romjait; Indiában a szerelem nagy emlékművét. Látta és átélte. Átélte — mondom még egyszer —. mert nemcsak az éber turistafigyelem működött benne ott, ahol a többiek a fényképezőgépüket, netán filmfelvevőjüket kattog- tatták-működtették, de oda tudott állni, arra a bizonyos pontra, ahonnan az a bizonyos látvány csak neki és csák azt vallotta, amit ő aztán leskiccelt, vagy „csak a fejében hazahozva az élményt”, feldolgozta, később „leképezte”.

Ez a későbbi feldolgozás nála azt is jelenti, hogy mindazt a nyers valóságot, amit ő látott, alaposan átmosva magában, átszínezve rakta fel kitűnő rajzkészségével, apró felkenő késecskéjével a megőrző felületre, áhonnan a létezésnek egy összetettebb, másabb figurája tekint vissza ránk. Mondandóm lényegét talán egy alkotásával világítanám meg. Itt van a Tadzs Mahal. Mindenki tudja, aki kijárta a négy elemit, hogy ez a kő-csipke-csoda, ez a márványból készült csipkeköltemény a maga szikrázó testével a trópusi fényben, maga a ragyogás. Előtte nyúlik el a márványfoglalatba kényszerített kis tavacska, talán arra is szánva,hogy a síremlék tükörképét ragyogtassa az egekre, ahonnan az építtető is gyönyörködik elképzelésében, Nos, ez a remekmű az idegenforgalmi fotókon egészen más ,.aspektusban’' jelenik meg. A fotósak csaknem kivétel nélkül az épületet magasztalják azzal, hogy a környezetéből mintegy kiemelve, a márvány ragyogását nyújtják át nekünk. Körtvélyessy a hosszanti fekvésű kis tavacska innenső bal csücske mellé áll, onnan szemléli az így „kurcba vett” Tadzs Mahalt, mert arra volt kíváncsi, mekkora azonosság van a víz tükrén lebegő Tadzs Mahal-képmás és a tükröztető elevenség között. S míg mindezt akár tudatosan, akár ösztönösen — rossz ez a fogalmazás, de elvisz a lényeghez — felméri, kiválasztja a sok megoldás közül, már tudja, hogy ezért is a víz tükrén lebegő képért ment oda; neki így, csakis így kellett megörökítenie ezt a látványt. Benne és általa csak ez a lényeges, a tartalma annak a látványnak, amit mások a szerelem, az örök egybetartozás emlékműveként tisztelnek és tartanak számon.

80