Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Bözödi György költeménye - Gábor László: Négyszemközt Páskándi Gézával

— A háború után elkapott bennünket az öröm, hogy mindezen túl vagyunk: ifjúságom életem lendületét, eredményeit mind-mind a változásoknak tulajdonítottam. Már középiskolás koromban észrevette két nyomdász nagybátyám, hogy mozog valami bennem, s felvettek próbaidőre a helyi laphoz, 1949 nyarán. Azután ott is tartottak, már „mezeízve”, magántanulóként fejeztem be az iskolát. Közben Bukarestből eljött hozzánk Majtényi Erik, aki már akkoriban országosan ismert költő volt, s fiatal újságírókat keresett az Ifjúmunkás című lap számára. Még nem voltam tizenhét éves, amikor felmentem a fővárosba. Ez akkor nekem óriási lehetőségnek tűnt, s gondolkodás nélkül belevágtam.

—• Ez óriási váltást jelenthetett. Hogyan viselte ezt a terhelést, ezt a nem kis feladatot?

— Mintegy „magyar gettót” alkottunk, mert sok fiatalt toboroztak aiz újság szerkesztőségébe, alig egyikét bukaresti dolgozott ott. A román kollegákkal elég jóban voltunk, amolyan munkatársi viszony fűzött össze bennünket. Ott értettem meg, hogy mit elhetett át Mikes Kelemen Rodostón, beleéreztem a belső emigráció állapotába. Egyébként nagyon sokáig bukaresti illetőségű maradtam, mert nehéz volt megszerezni az ilyen passzust. De egyre inkább éreztem hiányosságaimat, ezért 1953-ban jelentkeztem a kolozsvári egyetemre. Ott három évet jártam, amikor letartóztattak.

— A különböző életrajzi lexikonokban és irodalomtörténetekben elég szűksza- vúanj emlékeznek meg az ekkor történtekről. Mi is zajlott le 1957-ben?

— Amikor megalakult az egyetemen a diákszövetség, úgy tűnt, hogy új politikai forma születik. Némileg tartottak ettől a rétegtől, hogy úgy viselkedik, mint a gyufaszál a benzines raktárban. Ezért fokozott figyelmet fordítottak erre a szervezetre. Akkoriban volt egy ülés, amelyre nem tudtam elmenni, de balszerencsémre írásban beadtam hozzászólásomat. Ha csak elmondtam volna, talán megúszom: a szó elröppen, s le is tagadható. így azonban nem volt pardon. Ezenkívül két-há- rom vers szerepelt a „bűnlajstromon”, és fölhánytorgattak egy cikket, amelyet az Utunkban akartam megjelentetni az egyetemi autonómiáról s benne egy Literatúr- naja Gazeta közleményéből vett idézet volt. Végül még azt is a kontómra írták, hogy egy kültelki kocsmában a Rákóczi indulót húziattam a cigánnyal. Ezért összesen hat év járt, amit egy hónap kivételével le is ültem.

— Ez nagyon hosszú idő. Hogyan lehet ennyi évet rács mögött tölteni, mi éltetheti a reményt?

— Nem is lehet úgy belevágni, hogy én most egyben lehúzok ennyi időt. Folyton reménykedtünk valamiben, hogy ez történik vagy az, valami vétózik. Volt is amnesztia közben, de én nem részesültem benne. Akkor sajátítottam el tökéletesen a román nyelvet, s különben is nagyon sokat tanultam, összekerültem tudósokkal, magasrangú katonatisztekkel, s másokkal, akikkel rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk a világ folyásáról.

— Gondolom, az újrakezdés sem volt könnyű. Hogyan élt szabadulása után?

— Az első verseskötetem tulajdonképpen még letartóztatásom idején jött ki. de azt be is vonták. így hát tulajdonképpen semmi nem állt mögöttem. Másfél évig könyvbálákat rakodtam, fizikai munkából éltem. Aztán „négerben”, más neve alatt jelentek meg műfordításaim. Csak Gheorghiu-Dej halála után nyertem vissza közlési jogomat. Ez 1965-ben történt. Aztán 1967-ben „értékes irodalmi műveimre való tekintettel” rehabilitáltak. Ezt mintegy „díj helyett” kaptam. Megvolt ennek is a logikája, ha nem így történik a rehabilitációm, kártérítést bizony tetemes summát kellett volna fizetni. Ekkoriban még Bukaresten éltem, mert ottani illetőségű voltam, s azt jelölték ki lakóhelyül. Végül 1970-ben költöztem le Kolozsvárra. Ha összeadom az esztendőket, tizenkét évet töltöttem a román fővárosban, Kolozsvárott pedig kdlenc-tízet.

— Ha összevetjük azokat az élményeket, amelyekről az előbb beszámolt a műveivel, akkor máris érthetőbbé válik, néhány motívum. Így például a mindig visz- szatérő bezártságérzés, az abszurd reménytelenség. Mi a véleménye erről a kapcsolatról ?

— Nyilvánvalóan keresztülestem olyan meghasonláson, mely értelmetlenné tett bizonyos, azelőtt törvénynek felfogott dolgokat. Még a logika összefüggéseit is. Véleményem szerint, ha létezik kelet-európai abszurd, az erről a gyökérről fakad. Ezen a tájon ez az irányzat összefügött a felháborodással, a lázadással, a kritikával. Semmi esetre sem Beckett teljes reménytelensége ez, aki a világ értelmezhe- tetlenségéből indul ki, s egy egész létfilozófiát alapít erre. Én inkább „abszurdoid- nak” kereszteltem el szemléletemet, mert nem érzem azonosnak a nyugati szerzőkével. Szerintem eleve képtelenség a világ céljáról vagy céltalanságáról nyilntkoz- kozni, csak emberi célokról lehet szólni. Ha túlságosan elvonatkoztatunk, a törté42