Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Restye Illés: A menekülő
— Nocsak, nocsak! Ismerős arc a félhomályban?! — kiált fel a nagydarab férfi röhögve. Évára mered. — Szakmát váltott nagysád?! — Mit óhajt uram? — Ne légy már ennyire rideg, nyuszifül. Hogy lehetsz ilyen feledékeny? — Mit óhajt uram? A férfi áthajol a pult felett. Éva rácsap a kezére, s hátralép. Az újságíró öt nézi. Lenyűgözik ezek a vad nőstény szemek. A kövér a belső zsebében matat. Egy-két ezrest húz elő. A pultra- dobja. — Emlékszel, nyuszi fül, pár éve milyen nagyszerűen megértettük egymást, akkoriban nem voltunk ilyen önérzetesek! A kövér megkerüli a pultot. Éva nem moccan. Kitartóan a férfira mered, elszántan, mint egy nősténytigris. A következő percben a törlőrongy csattan a képlékeny, puha arcon. A férfi ütésre emeli kezét. Az újságíró a pultra támaszkodva áthajol, és álion vágj a a hústornyot. Az nekicsapódik a pult mögötti polcnak. Uvegcsörömpölés. A nagydarab férfi az állát tapogatja. Dühösen felkapj^ az átnedvesedett pénzt a pultról. A két pincérlány hitetlenkedve mered, hol az újságíróra, hol Évára. A -kövér visszatámolyog a helyére. Mielőtt leülne, végigméri az újságírót. — Vigyél el innen. Mindegy hova, csak vigyél el! — mondja Éva, alig láthatóan remeg az álla. Nem néz a férfira. Az újságíró kibámul a harmadik emeleti ablakon. — Csodaszépen esik a hó. — mondja. Már megbánta, hogy feljött ide a nőhöz, ebbe a fullasztóan túlzsúfolt lakásba. Éva egy fotelban ül, lábát kinyújtva felrakja a dohányzóasztalra. — Utálom a telet — mondja, szőke festett haját babrálva. öreg vagyok. Én egy visszeres lábú, lepusztult, vén kurva vagyok! A férfi még mindig az ablak előtt áll, télikabátban, zsebredugott kézzel. Nem képes szánakozni ezen a hervatag nőn. — Ez a pancser kitartott? — Igen, majd egy évig. — Mennyi ideig űzted az ipart? — Több, mint nyolc évig. — És miért jöttél ide az isten háta mögé? — Egy kis nyugalmat akartam. Nyugalmat, semmi mást! De tévedtem, sehol sem lehet nyugalmam. — Ne tragikázz! — Mit kezdhet az ember, majd negyven évesen?! — Miért, harmincévesen mit kezdhet, azon kívül, hogy beáll a sorba? A nő fájdalmasan legyint. Kék pongyolájában öregnek és megtörtnek tűnik, ahogy ott gubbaszt. — Ezt te nem értheted! Én túl vagyok mindenféle választáson. Lefutott játszma! Nincs több dobásom. — Miért, amikor volt, kihasználtad?! — Bárcsak lett volna! A férfi egyre bosszúsabb. önmagát korholja, amiért feljött ide, s belement ebbe az értelmetlen beszélgetésbe. Túl fáradt az ilyesmihez. Ugyan mit mondhatna?! Szánnia kellene ezt a nőt? Szánnia, ha képes lenne rá! — Mennem kell. — Maradj itt éjszakára. — Nem, ki akarom végre aludni magam. Holnap vissza kell utaznom B-re. A férfin erőt vesz az a fajta ismerős érzés, amely akkor jelentkezik, valahányszor olyasmire kell nemet mondania, amivel tudja, hogy megbánt valakit. 31
