Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)

éveik folyamán a színész megismeri a különböző érzelmek hangszíneit, és akkor már könnyen tudja ellenőrizni saját1 magát.

A színpadra készülő fiatalok jegyezzék meg magúiknak: a színészi pálya egész emlbert kíván, minden más háttérbe szorul. Aki nem képes ezt vállalni, az ne válassza ezt a pályát.

Állandóan figyelem a mai fiatalok munkáját, nagyszerű fejlődésüket. Valamennyi növendékem a szívemhez nőtt, velük örülök, ha sikerül pályájuk, és velük szomorkodom, ha egy-egy tehetséges növendék elkallódik színháza vezetőségének közönyössége miatt.

Volt magániskolám is, onnan is sokan kerültek élvonalba. 1945-ben megszűnt tanári működésem.

A magyar színpad mindenkor kitermeli a kor nagy művészeit. A mai kiváló művészekről azonban már az új generáció tartozik megemlékezni.

A második világháború előtti években, amikor a színházak magánkézben voltak, 'bizony a legtöbb színész örökös bizonytalanságban élt, hogy vajon a következő évben lesz-e szerződése, még a színigazgatók esetleges fizetésképtelensége is fenyegette őket. Mint ahogy már említettem, csak az állami Nemzeti Színház színészei lehették nyugodtak, mert akinek szerencséje volt oda bdkerülni, az már élete végéig biztonságban élt.

Ma, hogy a színházak állami kezelésbe kerültek, megszűnt a jövőért való örökös rettegés. A színész anyagi helyzete is jobb lett. Fizetésükön felül még prémiumot és bevételi részesedést is kapnak. Egy-egy kitűnő alakításukért peddig miniszteri jutalmazásban is részesülnek.

Sokat jelent még, hogy a film, rádió, televízió, szinkron minden tehetséges színésznek megadja a biztos bázist. A mai fiatalok már nem ismerik a küzdelmes színészsorsot.

1942-ben a magyar színművészet szolgálatában szerzett érdemeimért megkaptam a Kormányzó kitüntetését, a polgári személyeknek kijáró Signum laudist. Uray Tivadarral, nemzeti színházi művész-kollégámmal mentünk fel a Várba — ő szintén akkor' részesült ebben a kitüntetésben. Tizenöt-tizenöt perces kihallgatásra rendeltek fel bennünket a kományzóhoz, megköszönni. Gyászos hangulatban találtam a kormányzót — akkor esett el a fia a harctéren. Kondolelátam, amikor beléptem. Mire azt mondta:

— Sokat vesztettem vele. Most mindenki államtitkár akar lenni. — Majd magából kikelve folytatta: ■—És kérem, mit csinálnak a képviselőházban, mit csinálnák a zsidókkal!

Nagyon meglepett, hogy előttem ilyen bizalmasan kifakadt. Felhasználtam az alkalmat és rögtön így feleltem:

— És mit csinálnak a munkaszolgálatosokkal?!

— Mit? — kérdezte a kormányzó meglepődve.

— Félholtan küldik ki őlket a harctérre — válaszoltam — A magánszínházak ügyészét, egy jó barátomat, vérző vesével küldték ki a frontra. Próbáltam megmenteni, de nem sikerült.

— Egy tábornokot küldőik oda — ordította Horthy —, aki ezeknek a sorsát ellenőrizni fogja! — és dühösen verni kezdte az asztalát.

Megijedtem, mert egyszerre lóngvörös lett az arca, az erei kidagadtaik, féltem, hogy valami baja történik, és engem felelősségre vonnak. Mag sem vártam, hogy jelt adjon a távozásra, gyorsan igyekeztem kifelé. Idegességemben az ajtót nem tudtam kinyitni, mert furcsa, dupla kilincse volt, nem tudtam, melyik kilincs nyitja. A kormányzó nyilván észrevette riadtságomat. uralkodni igyekezett magán, és már megnyugodva jött segítségemre.

fi