Hevesi Szemle 15. (1987)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)

A második világháború után pár évvel az újságírók székházában a sajtó dramaturgiai és művészeti vitát rendezett a fiatal újságírók részére, amely dr. Benedek Andrást,, a Nemzeti Színház dramaturgját és engem — mini az Amerikai Elektra egyik főszereplőjét —, meghívtak. Benedek A görög mitológiától kezdve napjainkig címmel tartott előadást —, én O’Neill munkásságát ismertettem.

Mikor a megtisztelő meghívást megkaptam a vitára, első gondolatom az volt, vajon lehet-e ilyen rövid idő alatt átgondolni ennek a nagy írónak hatalmas munkáját — hiszen meglehetős távlatban látom már —, de mert én is egyik szereplője voltam ennek a csodálatos műnek — amely pályám egyik nagy állomása —, nem tudtam ellenállni a meghívásnak és igyekeztem pontosan visszavezetni gondolataimat.

Az ír származású amerikai író, igen gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki. Nálunk a Vígszínházban 1929-ben előadott Különös közjáték tette ismertté a nevét. Merész elgondolású, irodalmi értékű mű. A Svéd Akadémia a világ legnagyobb irodalmi díjával jutalmazta. Az a körülmény, hogy O’Neill megkapta az irodalmi Nobeldíjat, még nem jogcím arra, hogy elfogulttá tegye vele szemben a kritikát. Hivatkozott erre a sajtó is az Amerikai Elektra bemutatójánál. Azt egyöntetűen elismerték, hogy monumentális alkotás a trilógiára osztott mű, amelyet nálunk összevonva, egy estére tömörítve kapott a közönség, holott Amerikában három estére osztva játszották: Hazatérés, Űzött vad, Kísértetek háza címekkel. Több kritikus károsnak tartotta az összevonást, szerintük ezáltal lélektanilag veszített értékéből és a sűrített cselekmények a tragédiák halmozásával a grand gignol felé hajtotta. Ezen vitatkozni lehet. Ügy is fel lőhet fogni, hogy a sűrítés használt, mert több ismétlődéstől szabadította meg ezt a hatalmas anyagot. A lényegestől úgy sem fosztotta meg a dramaturgia. A lélektani hiányokat — bármilyen, káprázatos is a szerep —, a színész érzi meg legjobban. Ügy tűnik, mintha mély szakadék előtt állna, amelyen nem tud átjuni, és azt mi nem tapasztaltuk.

O’Neill, az Elektra-komplexumot építette darabjába, és így irodalmi értékét növelte. Rámutatott arra, hogy a törvényszerűség, amely az elkerülhetetlen katasztrófát előidézi, ugyanaz ma, mint volt ezelőtt háromezer esztendővel. Lehet, hogy itt nincs igaza a szerzőnek, nem akarok belekontár- kodni a dramaturgiai boncolgatásba, vannak illetékesebbek, akik jobban értenek ehhez a művelethez, de kellett ennyit érintenem, hogy rátérhessek a színész munkájára. Én elfogult vagyok ezzel a darabbal és elfogadom a művet úgy, ahogy van, a maga káprázatosságával.

A szerző az északamerikai polgárháború idejébe helyezi a cselekményt, s így közel száz esztendővel ezelőtt játszódik a darab.

Mannon tábornok (Agamemnon) jön meg a csatából. Felesége a hűtlen Christine (Klytämnestra), hogy végleg szerelmének élhessen, még aznap éjjel megöli a férjét.

Milyen atmoszférát teremtsen a színész egy olyan szituációban, ahol az indulásnál már a legnagyobb feszültség uralkodik és nem lankad a darab folyamán, hanem fokozódik. A két női szereplő: anya, lánya — elejétől végig határtalan belső izzásban él. Semmi esetre sem hangtornát produkálva, de sokkal nemesebb eszközökkel, a tragikai erő fojtottságával, a belső indulatok fűtöttségével kifejezve, ami még komoly fizikai erőt is igényel.

Németh Antal, a darab rendezője, kitűnően hangolta össze az előadást a ragyogó szereplőgárdával. A stilizálást nem hangsúlyozta, a díszlet görög

18