Hevesi Szemle 15. (1987)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán költeménye

oszlopos komorsága aláfestette a kettősséget, de sem játékban és különösen hangsúlyban nem igyekeztünk stilizálni. Maradtunk abban a korban, amelyben a szerző darabját helyezte. Egy-egy jellegzetes pózban — ezt is csak azért, hogy később Christine halála után, a lánya, aki tökéletesen átlényegül az anyjává —, könnyebben tudja érzékeltetni a hasonmását. Minden felesleges szimbolikus cicoma csak a cselekmény rovására ment volna.

O’Neill gyönyörűen írja meg Christine-,nek a fiával való jelenetét, kit teljesen hatalmába kerített. Ott döbben rá a fia természetellenes vonzódására. Ezt kihasználva uszítja a lánya ellen, aki már inkább vetélytársa, hiszen egy férfit szeretnek.

Utólag örültem, hogy elfogadtam ezt a megtisztelő felkérést, köszönettel tartozom érte, mert ismét felfrissítette bennem a mű iránti rajongásomat.

(Folytatjuk)

POLNER ZOLTÁN

Lélekváltság

Zúduló rügyek, zöld 'tövis boronák.

Elásott lófejen toporognak

De jól van ez így —

A itájra Csönd mered. Vesztőhely-néma konyhák mélyén

alföldi tanyák.

szótlan öregek.

Minden csupa rom, már minden csupa jaj. Futkosó egéré a fagyoktól

A könnyű mezőn botorkál a harang.

Majd megbocsátja vétlen haláluk

kikezdett ravatal.

a nyíló rozmaring.

19