Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Chikán Zoltánné: Nyelvtanításunk helyzete és problémái
gálatok már régebben kimutatták, hogy beszélnünk kell a nyelvileg hátrányos helyzetű gyerekekről, mert ilyenek elég sokan vannak. Meg kell teremtenünk az iskolákban nyelvi síkon is az esélyegyenlőséget. Nem elég, ha biztosítjuk a közélet demokratizmusát, vagyis ha biztosítjuk mindenki számára a szólás jogát: fel is kell készítenünk a jövő állampolgárait arra, hogy ezzel a jogukkal élni is tudjanak. Nyilvánvaló, hogy a jobb nyelvkészség nem lebecsülendő előny az iskolai haladásban, de előny a társadalmi életben is. Meg kell adnunk mindenkinek a lehetőséget a boldogulásra! Megfelelő nyelvszemlélettel feldolgozott, korszerű példatárra van szükség. Igaz, ma már a nevelők többsége törekszik arra, hogy a nyelvi tényeket élő nyelvi közegből vonja el, de még ma is több helyen tapasztalható, hogy elavult vagy nem aktuális példa hangzik el egy-egy órán. Az értelmező jelző tanulásakor még ma is sokszor a „Vettem neki csizmát, pirosat” az évtizedek óta szereplő példa. De akkor sem érezheti a tanuló, hogy a tanult „közlésrendszerhez” bármi köze van, ha az elhangzott példa szöges ellentétben van a valósággal: példul „Esik az eső” akkor is, ha kinn süt a nap. Ha az ő mindennapi életéhez alkalmazott példákkal fogunk dolgozni, akkor érezni és érteni fogja, hogy a nyelv, amivel foglalkozik, az ő közlőeszköze, mindennapjainak jelzőeszköze. Természetesnek kell éreznie azt is, hogy ahhoz, hogy ezt a nyelvet pontosan, jól tudja használni, ismernie kell azokat a szabályokat, amelyek alapján hibátlanul és pontosan működtetheti eszköztárát. Az órákon szereplő nyelvtani példatár nem élhet önálló életet: az elemzés, a felismerés és a besorolás után meg kell vizsgálni a nyelvi forma közlő-kifejező szerepét, számtalan saját nyelvi példával megbizonyosodva a megfelelő nyelvi forma szerepéről, jelentőségéről — meg kell mutatnunk, hogy egy-egy kifejezésmódnak akár társadalmi jelentősége is lehet. Kiváló nyelvtudósunk, Bárczi Géza találó megállapítása, hogy „tévedni mindig többes számban szoktunk” — ezzel mintegy elhárítva a felelősséget. Vagy nincs-e társadalmi jelentősége például az ilyesféle határozatlan alanyú kijelentésnek: meg kell keresni a felelősöket? iKnek a kellemetlen feladata lesz ez? — Vagy nem látjuk-e a valóság leplezésére való törekvést az ilyen megállapításoknál: El kell ismernünk, hogy az épület rosszul terveződött és rosszul építődött. Hiszen azt valaki — méghozzá megállapítható személy — tervezte és építette! Elsőrendű feladatunk tehát, hogy élő nyelvi példák segítségével ráébresz- szük a tanulókat arra, hogy milyen fontos a pontos, kifejező szóhasználat szóban és írásban egyaránt. Ha erről meggyőztük őket, akkor természetesnek fogják venni azt, hogy rávezetjük őket a nyelvi önképzés útjára. Ha megértik, hogy miért fontos számukra az anyanyelvi műveltség, akkor remélhetjük, hogy öntevékenyen is tenni fognak érte valamit — saját érdekükben. Meg kell érteniük, hogy anyanyelvűnk használata személyiségüktől elválaszthatatlan. Számos kiváló cikk mutatott rá arra, hogy — Lőrincze Lajos közismert szavaival élve — a nyelvművelés emberművelés. Éppen ezért nem hanyagolható el a nyelvtanításban rejlő nevelési lehetőségek kihasználása sem: a gondolkodási készség fejlesztése, a dialektikus szemlélet formálása (a nyelvi kód váltással), a nyelvi integráció útján a látókör kiszélesítése. Ez utóbbi ismét két dolgot jelent: egyrészt sokszor történelmi távlatokban is kell gondolkodnunk, ha egy-egy szó jelentését pontosan meg akarjuk érteni, de ugyanarra a korra vonatkoztatva is tekintettel kell lennünk arra, hogy milyen ösz- szefüggésben használjuk a szót. Hiszen beszélhetünk feszültségről a fizikában és a történelemben; a korona szóval találkozik a tanuló a történelemben, de megérti az orvosi, csillagászati, zenei szakjelentést is. 64
