Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - SZÍNHÁZ - Hekli József: Színházi levél Moszkvából
Színházi levél Moszkvából Nem szokás színházi levelet személyes élménnyel kezdeni. Most mégis úgy érzem, kivételt kell tennünk. A különleges eset talán elfogadható magyarázatul fog szolgálni. Az történt ugyanis, hogy a mai szovjet dráma nagy öregje, Viktor Rozov fél évtizedig elfektetett kitűnő darabjának premierjét a szerző társaságában élvezhettem végig. Ily módon azonnal, első kézből tájékozódhattam a mű és annak színpadi megvalósítása minden összefüggéséről és intimitásáról. Az előadás szüneteiben pedig az író röviden összefoglalta számomra a mai szovjet dráma és színház legújabb tendenciáit és törekvéseit. Mondanom sem kell, A nagyvad premierje óriásii siker volt, s színházi levelünk során természetesen, még visszatérünk a Rozov-darabhoz. A színház a látványos művészetek sorába tartozik. E közismert tény — ia látványosság — az utóbbi időben mintha túlzottan is hangsúlyos szerepet kapott volna a világ színpadain, amely alkalmanként már a darab egésze — néha a lényege — rovására is ment. A modernség — néha moderneskedés — a külsődleges gesztusok, a különleges színpadképek Moszkva több színházát is jellemzik, fémjelzik, de egy-két esetet leszámítva mindez inkább igényes, invenciózus kezdeményezés, mintsem öncélú, terméketlen játék. Szinte mindegyik moszkvai színház az izgalmas-változó kor szellemének jegyében megpróbál valami újat, merészet nyújtani, s a művészet sajátos eszközeivel válaszokat keresni, sugallni, a feszítő mindennapok nem könnyű kérdéseire. Moszkva színházaiban többféle alkotói útkeresés és stílustörekvés él egymás mellett. Egyben azonban mindegyik megegyezik: a realitást, a realizmust tisztelik A formabontó kísérlet, a harsogó hangszerelés, az akrobatikus játék is hordoz magában aktuális, reális tanulságot. A mai darabok többsége szigorú vizsgálat alá veszi a közvéleményt élénken foglalkoztató visszásságokat, értékzavarokat, erkölcsi megtévelyedéseket, s bizonytalanságokat, és nyíltan szól az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az igazi közösségek, a szeretet, az önfeláldozás, a valós értékek gyakori hiányáról. A legjobb drámák szerzői megkísérlik feltárni a negativ jelenségek, a hiányérzetek mögött meghúzódó összefüggéseket, motivációkat is. Viszonylag sok az érdekes, a problémaérzékeny, szakmailag igényes vagy széles visszhangot kiváltó, de jóval kevesebb az igazán jelentékeny, a felejthetetlen élményt nyújtó előadás. A szezon modern darabjaiban különleges hangsúlyt kapnak a színpadképek, mondhatni döntő szerepet játszanak a művek megértésében. Megszűnőben van, általánosságban is, a felvonások és jelenetek állandó átdíszítése. helyette egy monumentális tabló az egész színpad, amely jelzések sorából áll. Traverzek, állványok, mozgatható, forgatható praktikus eszközök, utcákat, házakat, szobákat, tárgyakat jelző szellemes makettek, könnyen be- és kigördíthető, célszerű „szerkentyűk" töltik ki a játékteret. Elég csupán egy tárgy elmozdítása, a fénycsóvák átszínezése s máris kész az új helyszín, az új atmoszféra. Mindez hihetetlen gyorsasággal és leleménnyel megy végbe. Ezek után nézzük, mit játszanak Moszkva színházaiban? Néhány klasszikus — Shakespeare, Moliere, Ibsen, Csehov — folyamatosan műsoron van. A bemutatott darabok többségét azonban mai szovjet szerzők írták, elsősorban az úgynevezett „posztvampilovi hullám” képviselői: Vlagyimir Arro, Emil Braginszkij, Viktor Szlav- kin, Ljudmila Petrusevszkaja. s mások. A dramaturgiai kánont merészen kitágító szibériai „fenegyerek”, a nagy példakép, Alekszandr Vampilov mai követőinek darabjai aratják a leghangosabb sikereket. Sikerük titka minden bizonnyal, világlátásuk és mondanivalójuk újszerűségében, a merészebben felépített drámai szituációkban, a markánsabb jellemábrázolásukban s vérbeli drámai feszültséget teremtő erejükben rejlik. Rajtuk kívül a termelési drámák egykori mestere, az azóta stílust váltott Alekszandr Gelman színművei is mindig az érdeklődés középpontjában állnak. A közelmúltban egy-két kimondottan ifjú titán is jelentkezett a világot jelentő deszkákon, de egyelőre még a szárnypróbálgatás korszakát élik. Az egyik legnagyobb színházi szenzáció, a már említett Rozov-dráma, A nagyvad, amely estéről estére többször nyíltszíni tapsot kap a Vahtangov Színházban. A dráma rendkívül kényes, ugyanakkor aktuális témát feszeget, a nagyhatalmú vezető — a krími terület első embere — sötét ügyeit tárja fel. Rozov azt az ismert dramaturgiai módszert alkalmazta, hogy a főbűnös, a megvesztegetéseket, a fekete ajándékokat valósággal kiprovokáló egykori „nagyember'' nem jelenik meg a 77