Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - TIZENÖT ÉV - Sárhegyi István: Arcok és pillanatok
tán végkimerülésig csattogtatja a masináját. Fényképezte a művésznőt rejtvényfej- tés közben, a tükör előtt, amint éppen a haját igazgatja, rágyújtás előtt, alatt. után. könyvvel a kezében, s ki tudja még, hányféle helyzetben. Tehette, nem utasították vissza, s a legextrémebb kívánságára is jóindulatú, beleegyező mosoly volt a válasz. Egy darabig figyeltem őket. utána azonban eltűntek a szemem elől. Megún- tam a várakozást, ezért kikukkantottam a konyhába. A látvány nem volt mindennapos . . . Kollégám rendületlenül fotografálta Tolnayt, aki éppen főzött. Kis kö- ténykében állt a gáztűzhely mellett, s fakanállal kavargatott valamit egy lábosban. Időnként bele is kóstolt. Úristen — futott át az agyamon —, csak nem kényszerű tették főzésre a felvételek miatt? Nem mertem szólni, ám amikor befejezték, óvatosan belelestem a fazékba. Üres volt... Pedig megesküdtem volna rá, hogy tényleg készül egy-két finom falat. Hja. kérem, ez is egy alakítás volt. Méghozzá tökéletes. A felejthetetlen Dayko Telefonon hívtam fel . .. Szinte rögtön beleegyezett a találkozásba. Hogy mekkora szerencsém volt, azt csak később tudtam meg. amikor az egyik országos hetilapunknál dolgozó kolléganővel beszélgettem. Ö mesélte, hogy Dayka csak igen nehezen ad interjút, s hiába kérlelte heteken át, nem állt kötélnek. Mondom, szerencsém volt, s máig is tisztázatlan, hogy ezt minek köszönhettem. A Művész presszóban randevúztunk. Ö akarta így, mivel bejárónője — a takarítás idejére — ,,elzavarta’' a lakásból. Egy kávé mellett várt minket. Nyugtalan, ideges volt. Zavartan gyűrögette a magával hozott szatyrot, percenként rágyújtott, átvette a mikrofont. s ö kérdezett. S ez a vibrálás, ez a belső feszültségekkel terhes bohóckodás végigkísérte a vele töltött két órát. Sehogyan sem értettem a dolgot. Végtére is megszokhatta a nyilvános szereplést, a figyelő, kíváncsi tekinteteket. S mégis .. Hogy mi a titok nyitja? A jelleme. Akkor is, ott is önmaga volt. Egy nagyformátumú müvészegyéniség, aki igyekezett leplezni valós énjét, emberi „gyengeségeit”. Talán éppen ezért az őszinteségért vártuk mindig, hogy feltűnjön a színpadon, a filmvásznon. S talán éppen ezért hiányzik most annyira . . . Körmendi vacsorája Azt kérte, a „kis" Madách társalgójában jöjjünk össze, ott fog várni minket. Úgy is történt. Vidáman cseverésztünk, jó formában volt, sztorizott, mesélt a maga fergeteges módján, hol komolykodó, hol pedig vigye :i ábrá-attal. Nem lehetett nem nevetni rajta. Rövidesen viszont lefagyott az arcomról a mosoly. Bejelentette, hogy ő éhes, tehát enni fog. Megijedtem. Csak nem egy éttermébe akar elmenni? Ha igen, akkor lőttek az interjúmnak. Megdöbbenésemre azonban nem mozdult. Ehelyett flegmatikus nyugalommal belenyúlt a ballonkabátja egyik zsebébe, s egy zacskó töpörtyüt vett elő, a másikból pedig egy vekni kenyeret, majd falatozni kezdett. Nem akartuk zavarni, de intett, hogy várja a kérdéseket. Mire befejezte, mi is végeztünk. A dolog tehát mindkét fél közös megelégedésével zárult: Körmendi nem maradt éhes, mi nem maradtunk anyag nélkül. Márkus és a tél A Rádió pagodájában ülünk .. . Márkus nevet, kacag, vihorászik. Akárcsak egy vásott gyerek, aki mindig új meg új csíny tevéseken töri a fejét. Még akkor sem komorul el, amikor az elmúlásról, a halálról beszélgetünk. E téma számára — bár nem sokkal előtte járta meg a betegség poklát — távolinak tűnik. Mi azonban tudjuk, hogy nem így van, tudjuk, hogy nála már csak hetekkel, jó esetben hónapokkal szabad számolni. Tudjuk, de egyszerűen nem hisszük. Nem hisszük, hogy ez az életv'dám, bohókás, nyers szókimondásával együtt is megnyerő egyéniség egyszeresük nem lesz többé. Hallgatom őt. . . Kajánkodva mondja, hogy a temetésén mindenkinek ott kell majd lenni. Különösen akkor — teszi hozzá —, ha télen lesz hóviharban. Furcsa és megdöbbentő egyszersmind, ihogy még ezt is viccként kezeli. Afféle utolsó tréfaként .. . Ha neki végleg távoznia kell az élet nagy „színpadáról", legalább a statiszták se érezzék jól magukat. Fázzanak, fagyoskodjanak . . . Rövid idő telt el a vele való találkozást követően. A szerkesztőségben voltam éppen, amikor a telex monoton egyhangúsággál kopogta le a néhány soros hírt: Márkus nincs többé . . . Automatikusan leszakítottam a lapot, de képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörtént, megtörténhetett. Kinéztem az ablakon. A téli nap, mely néhány pillanattal előbb még bágyadtan sütött, most a gomolygó felhők mögé bújt. Aztán kisvártatva elkezdett szállingózni a hó. Előbb csak apró pelyhek hullottak, később nagyok, csillogóak. Akaratlanul is megborzongtam, holott meleg szobámban vígan duruzsolt a kályha ... Sárhegyi István G5
