Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Galambosi László verse - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
csak valaha tettem. Mi az enyém, s mi az ö adományuk. Nincs pontos válasz, s ez elszomorít. Mi az enyém, s mi az ő adományuk. Nincs pontos vá- sehogy sem megy. Elvileg egyszerű lenne. Kész a jelentés, a tóparton pihen a láthatatlan gondolatűrhajó — jé ez a kifejezés most lopakozott belém —, várnak az ismeretlen társak, s csitító hullámokat küldenek egyre felém. A tőlük másság viszont ide gyökereztet. Egy fa mellett Baltazár, aki stációid tanúja lett, akit beavattál titkaidba, aki úgy járt eszméid, cselekedeteid erdejében mint szemtanú és bíróvá nevelt ítész. Azt a jegyet fedezted fel a homlokán. Az egyivásúak stigmáját. Az egyetlen, akivel közölted. Lelkének rideg, novemberi szeleit elsöpörted. Lást tekintetében ott sápadozik a veszteség, a hiány érzete. Mint máskor, most is fütyül a protokollra. Hányszor csipkedted, ostoroztad apró megalkuvásait. Bizonyosságra vágytál, ezért kérdőjelezted meg hitét, tisztességét, nyíltságát. Kiégettként is jólesett kellemesen csalódni. Kimerült optimizmus-akkumulátorod mindig feltöltődött, amikor így replikázott: — Én önző, kétarcú, kaméleon? Tényekkel igazolom, hogy nem. És füstölgött, érvelt, mint egy örökké működő, de folyvást szívesen hallgatott magnó, amelyre brilliáns értelme, félre nem magyarázható embersége, viliódzó ötletgazdagsága tette fel az egymást váltó kazettákat. Az enyéimmel feleseltem: — Mindent törölhetek emlékezetemből, de azt az emócióval hitelesített információmagot aligha. Számára szürkébb nékülem a lét. Valami hibádzik. Egy tizenéves fiú kellene, egy csodaváró kamasz, akit megigéztek műveim. A nagy regények kiábrándultjai ekként lelnek utolsó menedeket, így csempészik be a sivárság monotóniájába a remény lüktetését. Csatlakozhatna hozzá az a fogékony bakfis is, aki osztozna rajongásában, s aztán ők ketten egymásra találnának. Mint a mesében. Ohó, de ez a K bolygó, s nem a dolgozószoba hermetikus zárt atmoszférája. Mindössze az én nem éppen tinédzser bundásom borong egy megtépázott fűzfának dőlve. Mögötte a zsivajgó metropolisz. Agyába szököm: — Vissza, vissza, nagyon messzire! A kisváros utcáján ígértem magának teret. Ha a tehetséghez — ez végtére is szerencsés adomány — csatlakozik a szorgalom, a munkaszeretet és a becsületesség. Megfordultam, nyomtékoltam: — Az utóbbi nélkül az öszes többi semmit sem ér. Ha ez hibádzik, rám ne számítson ... Szóval nem bánta meg . . .? Megtréfáltam, hangosan kérdeztem. Nem lepődött meg. Olyan természetesen felelt, mintha az a hulla nem a ravatalon lenne. — Tudtam, hogy nem megy el. Rámmosolygott, s nem csodálkozott, hogy szembesült a mindenki más számára garantált Semmivel. Elszégyelltem magam. A sorsórát visszairányítottam, mert egy belső hang diktálta az utasítást, amely rögvest megmásíthatatlan elhatározásommá vált. — Általa mérettél meg. Nem jártál hiába itt, ő követett, s vele csavarod most azokat a mutatókat. XXVII. 28 A szertartás szabályosan zajlott. Nem is érdekelt az illemdús ceremónia. A jussok szétosztottak, a férjek nem a hitvesi ágyakba masíroztak, s
