Hevesi Szemle 15. (1987)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Vertig István költeménye
csipetnyi komédiám megannyi résztvevője frissen huppant a városba suhanó kocsikba. Az én hajdani huligánom hazatrappolt. Nem járműcsodán, hanem gyalog. Álmokat szőtt. Hamvasakat. Tisztákat. Érintetleneket. ö egyedül... Tudatába fészkeltem magam. — Itt maradtam, hogy többre vigyük ketten. Felnevettünk. Figyelmeztettem: — Az ott a táskánk, el ne hagyja. Bankjegyekkel tele. Idegenként se szerettem szegényen élni. Igyunk néhány féldecit is. Ne korcsmában. Nem kedveljük a topis kri- mókat, de a poharazgatás egy hajdan absztinens feltámadottnak kifejezetten dukál. — Klassz volt. Hívjuk a taxit! Már kinn az étteremből. Fenn az alkonyégen selymeskék — kavalkád. Búcsúfutamok a Stelláról... (Vége) VERTIG ISTVÁN Alkonyat előtt! Vágyamig omlik le hajad elérhetetlen messzeségben laz alkonyat Karikákat rajzolt szemem köré az élet s arcomra mosolyt az ígéret! König Róbert: Kővágódra 2«
