Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Problémavázlat az oktatási törvény végrehajtásának megyei programjához
Probléma-vázlat az oktatási törvény végrehajtásának megyei programjához „A nevelés-oktatás fejlesztése, anyagi és erkölcsi támogatása az egész társadalom ügye, hiszen a művelt, szakképzett, tudatos ember hazánk legfőbb értéke. Különösen nagy a feladatuk a pedagógusoknak és az oktatóknak, akik alkotóerejüket, tudásukat, képességeiket az ifjúság nevelésére, oktatására fordítják, s akiket ezért joggal megillet a társadalom megbecsülése.” — olvashatjuk az 1985. évi I. törvény bevezetőjében. Az utóbbi két évtizedben Magyarországon az oktatással kapcsolatos törekvések, elméleti kutatások, gyakorlatszintű viták valójában egy látens feszültség felszínén gyűrűztek. Mindazok, akik az oktatásban vagy az oktatás körül érdekeltek vagy felelősek voltak, végre egyértelmű, Világos következtetéseket, a legjobb célhoz vezető programokat vártak. Olyan intézkedéseket, reformokat, amelyek révén megvalósítható a korszerű iskola, tágabb értelemben a korszerű — sőt: a jövőnek — megfelelő nevelési rendszer. A változtatáshoz szükségszerűen fel kellett ismerni azokat a kiindulópontokat, amelyek feltételezik a reformfolyamat alapjait. Ezek a kiindulópontok pedig éppen a már említett feszültségek, amelyeket különösebb rendezőelv nélkül, sematikusan az alábbiakban lehet egymás mellé sorolni — kizárva a fontossági sorrendet. Az oktatási rendszer meghirdetett — és megvalósítottnak minősített — normatív célkitűzései és tényleges teljesítménye közötti egyenlőtlenség, a teljesítmény hiányával. A létező iskolának helyzetéhez és hatásához képest aránytalanul nagy szerepet szántak a jövő társadalmára, kultúrájára vonatkozó célok megvalósításában. Kialakult egy idealizált jövőkép, s mellette egy radikális iskolakritika. Jövőnket illető gazdasági feltételek-követelmények sürgették a közoktatás modernizált fejlesztését. A magyar iskolaügyre vonatkozó különféle statisztikai mutatók bizonyos vonatkozásban elmaradottságot jeleztek a mértékadónak tekintett országokhoz képest. Az átfogó társadalompolitikai törekvések ellenére, presztízsveszteség sújtotta a pedagóguspályát, romlott a pedagógusok közérzete. S mindezt nem csak a jövedelemviszonyokból lehet levezetni. Fokozódott a kölcsönös elégedetlenség a nevelési (oktatási) rendszeren belül; az egyetem sérelmezi az alacsony színvonalat, a középiskola az alap- képességek hiányát, az alapfokon képző iskola a differenciált nevelés lehetetlenségét stb. Összességében minden iskolafokot az elvárások és lehetőségek közötti gyötrő ellentmondás feszít. Végül, a 70-es évektől kezdődően, számos „rendkívüli” objektív feszültség nyomasztó hatását szenvedi el az iskola. Működési zavarokat okozott a demográfiai hullám, a szülők bizonyos „eltávolodása”, a társadalmi-gazdasági fejlődés megtorpanása, a mikroelektronika térhódítása, a pedagógusok életszínvonal-fenntartó (de az iskolától eltávolító), kényszerű jövedelemszerző törekvése. Az előzőekben Surányi Bálint nyomán felsorolt feszültségek érlelték és sürgették azt az átfogó reformkoncepciót, amely a közoktatás fejlesztési programjában fogalmazódik meg. Nem' nehéz fölfedezni a 3.174. sz. kormányhatá48
