Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 5. szám - TUDOMÁNY - Sipos Lajos: Tallózás Babits Mihály levelesládájában

szokatlan módon lábjegyzetet írt: „Babits Mihály nagy tehetsége csodálatos jeleinek felmutatása oly érdeme A Holnapnak, mely em'lítetlenül nem hagyható”. A Nyugat ezután mindent megtett, hogy Babits útját egyengesse a magyar irodalomban. Az antológia megjelenése után táviratban kérték tőle „összes művei”t, Fenyő Miksa, a másik szerkesztő, újabb és újabb alkotásokat kívánt tőle. Gyors egymásutánban a folyóirat kiadásában megjelentették két verseskönyvét és egy kritikákat tartalmazó kis kötetét, külön éves honoráriumot ajánlottak föl, a köteteknek címeket javasoltak. A főszerkesztő Ignotus, Fenyő Miksa és a közvetlen vezérkarba tartozó Hatvány Lajos mindent megmozgattak, hogy a „végek”-ről Budapestre vagy legalább a főváros közelébe helyeztessék a költőt. Az ő kilincselésük eredményeként került 1911 augusztusára Babits az újpesti Könyves Kálmán „realgimnasyum”- b a.

Az 1907-ben várossá nyilvánított Újpest 19|lil-re különös, kétarcú település lett. Már álltak vagy éppen készültek a gyors fejlődést jelző középületek: a szecesz- sziós városháza, a főposta, az iskolák, köztük az ekkor főgimnáziummá nyilvánított intézmény, Babits leendő munkahelye3, a város jellegét azonban a földszintes házak, a tömeglakások s a Duna-parton működő gyárak határozták meg. „Nagy műhelyek és raktárak voltak errefelé” — írta Babits A gólyakalifában a bizonyíthatóan újpesti tájakról”. Bútorraktár, vasikereskedések. Asztalosok, kis műhelyek, óriási telepek... Szén- és olajszag. Talányos, csupasz házak meresztették sötét, puszta, szögletes testöket.” A város nem egybehangzó lelkesedéssel. fogadta a költőt. Az itt megjelenő lapok közül az Újpest, az Újpest és Vidéke és az Ellenzéki Hírlap örömmel köszöntötték, mint „olyan polgárt, akire méltán büszke lehet majd” a város, az Újpesti Figyelő azonban gúnyolódó hangú cikkben, A nagy modern, Babits Mihály Újpesten című írásban valósággal denunciálta a fiatal tanárt: szemére hányta, hogy az Alföld helyett a lichthofról ír verset, hogy kétes egzisztencia, mert a „szabadkőműves, erkölcstelen, zsidó, destruktív” folyóirathoz, a Nyugathoz tartozik.

Babits Újpestre kerülése az országos lapokat is foglalkoztatta. A Világ szeptember 15-i számában Fogarastól Újpestig és Újpest megér egy misét című cikkekben tárgyalta az eseményt; a Nyugat október 1-jén, nyitó írásban, Gellért Oszkár munkájában tért ki rá; a Népszavában pedig október 1-jén és 5-én, Bresztcwszky Ernő fűzött kommentárt az áthelyezéshez. Ezeken a fórumokon a főváros közelébe érkezés már tágabb összefüggésrendszerben jelent meg. A Világ, készségesen elismerve, hogy Babits Mihály mint az „Előretörő magyar irodalom” kiválósága „minden módon és minden eszközzel való pártolást is érdemel”, arra utalt: Babits karrierje érdekében bizonyára belépett a Mária Kongregációba, s állását is ennek köszönheti; a lap a költő ürügyén éppen ezért újabb támadást indított a tanárság ügyeit teljhatalommal intéző, mindenben a kongreganistáknak kedvező Barkóczy államtitkár ellen. Bresztovszky Ernő, akit Babits közös egyetemi éveikben Négye- sy László stílusgyakorlatain igazságos határozottsággal bírált rossz versei miatt, s áki éppen 1911 elejétől teljesen kiszorult a Nyugatból, Babits és a folyóirat elleni indulatait, a kongregációval szembeni ellenérzését keverve kelt ki a kormány ellen.4 Gellért Oszkár más szférába emelte a polémiát. A kongregáeióvádat diszkréten elhárítva tett hitet „a bárki magyar társánál'” „messzebb jutott” Babits költői rangja mellett.5 De szót kért ebben a vitában maga a költő is. Egyrészt szeptember 22-én a Világban öntudatosan elutasította azt a föltevést, hogy bármi köze is lenne a kongregációhoz, másrészt — a Nyugat november 1-i számában — a személyét ért támadásokat elméleti síkra terelve a művészet és a szabadság, a művész és a politika kérdését értelmezte.

A politika Babitsnak eszmélkedése idején ellenszenves dolognak tűnt. Akkor ez egyet jelentett tartalmatlan kuruckodással, a világtól való elzárkózással a múltba fordulással, az egyre inkább retorikává szűkülő negyvennyolcassággal és Kos- suth-kultusszal vagy a Népszavában megjelenő „népies” és „proletár” versekkel, tüdőbajos munkáslányofc sorsát „bemutató” rossz novelákkal. Úgy kellett éreznie, hogy az a hivatalos korkívánság, amely a versben változatlanul az „évezres lét” és a „természetes lét sorsváltozásai”-t kívánja6, szemben áll a neki fontos XIX. századi filozófusokkal, mindenekelőtt Schopenhauerral. Babits számára 1911 ^re a politikus-.lét és a művész-lét egymással szemben álló két lehetőség lett. Az elsőt — amint idézett cikkében írja7 — a türelmetlen célratörés, a szabadság korlátozása, a másodikat a teljes szabadság, a „belüliről” látás (az intuíció révén a világ lényének pontos megértése) jellemez. Az 1911-ben volt, személyeskedéstől sem mentes hangos disputa így adott alkalmat arra Babistnalk, hogy a művész és a politika őt korábban távolabbról, 1919 ősze után pedig közvetlenül és következmé67