Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Agria játékok '87
A fiatalok élvezték ezt az előadást, meirt őszintén szólt hozzájuk. A színpad, tehát a díszlet, Langmár András munkája segítette elképzelni a detektíveskedés ravaszságait, Pilinyi Márta, a jelmezek, Mark TWain és „az „Atyák” Amerikáját hozták vissza színesen; a koreográfia — Majoros Istvánná betanítása — jól hangsúlyozta Heilig Gábor ritmusos zenéjét. A Harlekin Amíg a Mark Twain-adaptációnál némely szülő félreértette a gyenmekszínház fogalmát és egészen kicsinyeket, erősen tízenaluliakat is elvittek a darabra, addig a Harlekin Bábszínház nézőterén a gondos anyukák, nagymamák, olylkor a nagypapik és apuk kíséretében tekintették meg a nyári saínházra habkömnyen, de jól felöltöztetett csöppségek. Volt is ám figyelem, amennyi csak kellett! Vagy nem is lehetett ott sok mindent megérteni? A darab, Az égigérő fa, zenében, szövegben, de főleg látványban, mindent igyekezett meglepetéssé, újdonsággá varázsolni, hogy a kiis emberpalánták sokáig beszéljenek róla egymás közt. No, meg a nagyiknak, meg a nem mindig odafigyelő szülőknek, mi is történt ezen a nevezetes bemutatón. Az Énekmondó — Tolcsvay Béla — megszerezte a histórdás éneket, el is mondogatta, keretül játszva, szolgálva Királynak, Királynénak, Királylánynak, Legénykének, Gyíknak, Rókának, Galambnak, Boszorkánynak. A magunkfajta felnőtt ugyan elámul, miért is kell égigérő fának nőnie ahhoz, hogy annak hatalmas törzsén, gallyain át kelljen eljutnia az igencsak változatosan felhordott mese szerint a Sárkányhoz, akinek ezúttal csak három feje volt (nehéz gazdasági viszonyok!), főleg a Boszorkányhoz, aki nagy praktikái között lovakkal is igyekszik megtréfálni az emberi vagy inkább gyermeki hiszékenységet? Honnan is juthatott a szerző eszébe a gyík, róka, galamb együttese, ha már ennyire különbözni akart a százados meseszabványoktól? Mondjuk mindezt mi, felnőttek, vagy csak én, egyedül magam, amikor ezt a kis morfondírozást papírra vetem; és talán csak azért jut az ilyen hebrenes gondolat az eszünkbe, mert ezt a darabot nagy szorgalommal, lelkesedéssel, nem rossz zenei megoldásokkal tette eleven játékká a Harlekin. A rendező, Holló R. László, a művészeti vezető Demeter Zsuzsa, a tervező Lovassy László és a szcenikus Lénárt András együttesen olyan színpadképet, térelosztást, szerény, de a távlatokat is megnyitó mozgásteret épített fel, hogy az égig érés, a boszorkánynak és a sárkánynak minden hatalmassága kitűnjék — éppen a gyerekeknek, akiknél a fény és a sötétség, a jóság és a gonoszság szükségszerűen bírókra kel. S az is szükségszerűség, hogy a fény, meg a jóság diadalmaskodjék. Az viszont már nem biztos, hogy az égigérő fa, mint visszaút, adott-e olyan érzelmi, álomszerű többletet a kicsinyeiknek, amiből az izgalom szikrái továbbpattantak volna. A siker és a taps a mesédőt igazolja, csak mi okvetetlenkedünk néha, miért is nem igényesebbek alkalmasint azok a fránya szakemberek ott, a lektorátusban. Plakátkiállítás a Líceumban Még mindig a színházzal függött össze és természetesen Tamási Áronnal, hogy a Gárdonyi Géza Színház és a Népújság közös vállalkozásaként, felállították a Líceum előterében, aulájában a paravánokat labirintusszerűen, és felakasztották rájuk azokat a plakátokat, amelyek évtizedeken keresztül hirdették a Tamási-bemutatókat itthon és Erdélyben, Pesten, vidéken, Kolozsvárott, Nagyváradon, Sepsá- szentgyörgyön, Marosvásárhelyt és egyebütt. Az Egerben vendégeskedő drámaíró, maga is erdélyi, Páskándi Géza, nyitotta meg ezt a tárlatot, hozzáadva a tarka látványhoz a saját, mindig is bölcsen, mindig is több irányban eligazító gondolatait. Magunk is, jó szív szerint hívei lennénk a képzőművészetnek, eláruljuk azt a teljes elevenséggel ránk köszöntő felismerést: olykor a festők-grafikusok sokkal többet árulnak el egy drámai mű megértéséről, mint amit a formák kifejezni hivatottak. Vagy az idő csalja meg néha a szemlélőt, amikor évtizedekkel később, egy-egy alkotásba olyasmit is beleérez, -lát, beletervez, amivel a művész esetleg az első ráfigyelés pillanatában nem is számolhatott? Azzal ugyanis, hogy egy-egy darab — több rendező, színész átvilágítása, megélése után — bővülő és bűvölő tartalmakkal képes gyarapodni? Meg aztán, akarva- akartlanul, összehasonlítást, párhuzamot erőltettünk az anyaországi grafikusok és az erdélyiek között, megállapítván, hogy Tamási olykor félelmetes mélységeket felfedő észjárását másképp követik a székelység háza táján vagy Transsylvániában, 64
