Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Kovács János: Esztétikai nevelés - élő színházzal

hetetlen a művészet befogadása. (Nem érintetlen ebben a vonatkozásban az alkotás folyamata sem.)

Nem véletlen, hogy az esztétikai nevelésben is fontos kategóriaként érvényesül az a filozófiai, etikai, vallási, pszichológiai fogalom, amelyet először Arisztotelész a tragédiák kapcsán emlegetett.

Nem valószínűséggel, nem véletlenül.

A;z ókori filozófia nagy elméje meglátta, megérezte a színpadi hatás, a színház kivételességét. Átérzett valamit abból a komplexitásból, melyet minden sznjáték, színpadi alkotás immanensen hordoz. Talán először sikerült fölfejteni azokat a lényeget ölelő burkokat, amelyek az emberi sajátság körül borulnak össze.

Mert a színjátszás, a színház bonyolultsága, összetettsége magától értetődő emberiességeket, evidens emberi gyarlóságokat, speciális, egzotikus értékeket — végső soron embertartalmakat — valósít meg művészi tükrözésében.

A színházi élmény összességében rendkívül bonyolult. Nemcsak a darab, a műalkotás eszmei-formai szépsége által, de a „színházi este”, a jelenlét, a magatartás — esetleg a magatartás megtanulása is — egyenértékűek a növendékek más, ünnepi perceivel.

A színházlátogatás valóban ünnep lehet a tanuló, a diák számára. S az ünnepek maradandó nyomokat hagynak, éppúgy, mint a megrázkódtatások.

A színházba járás az átfogó nagyobb — már céljában is kifinomult — szokások közé léphet elő, egyre nagyobb igényeket, hozzáértést építve.

Nem lebecsülve a színpadi művek irodalomsíkú megismerését, a drámák, tragédiák, vígjátékok olvasással történő befogadását; az élő színházi produkciót mindezek elé kell — és joggal lehet — helyezni.

Mert az élő színház varázsa az együttes élményben rejlik. Az egyszeri, a megismételhetetlen érékeivel.

A történések, a cselekmény feszültségei néhány perc után egyszeriben az egész nézőtér és színpad feszültségévé áradnak szét. Ilyenkor a színpadon és a nézőtéren egyaránt és egyszerre időtlenné válnak a dolgok; semmi sem kezdődött, sem a múltban, sem régen, ami történik, az szinte kezdettől „van”. Itt erőfeszítések vagy ellazulások történnek; kimerevednek vagy éppen elmosódnak a határok ellentétes tulajdonságok között. Értékek, elvek rivalizálnak egymással, olykor talmi hiteket támasztva. Mire az egyik hősnek „igazat adna a néző”, újabb momentumok tesznek fel kérdéseket, cáfolnak meggyőződést, döntenek „percnyi múltú” emlékműveket.

Mint az életben.

Mert az élő színház az élet. A nézők számára konstruált (vagy rekonstruált) élet. Tapasztalatok, átörökített, vagy a fantázia által fölépített megélések megjelenítése.

A színházi előadás hangulat, belejátszik ebbe a környezet a szolid eleganciájával, az élő szó, mely indít szelíd elmélyedésre, de sohasem belenyugvásra; a látvány, amely gyönyörűség vagy izgató felháborodás a szemnek.

Jó az, hogy a színház, a darab mindig több és kevesebb is, mint az élet. Merthogy mindig, minden benne van, ugyanakkor minden kimarad belőle egy kevéssé.

Az is jó, hogy amikor eljön esténként a színház órája, fel lehet függeszteni a saját gondokat, s talán kívülállóként szemlélni a „más életet” a színpadon, de az sem baj, ha a „más” gyötrelmeit látva, szánalom kél a nézőben és elhatározás.

45